- Odze György: Jani (Budai sorsok)

Akkoriban, 1988-ban, amikor a Márvány utcába költöztünk, még minden nagyobb bérháznak nemcsak házmestere, de segédházmestere is volt. Ő volt a vice. Angol iskolában nevelkedett gyerekeim szerint vájsz. A házmestert, Prodgoricsot, ahogyan a fodrászt és az orvost is, abban az elvtársias világban uraztuk, a vicét keresztnéven szólítottuk. Nálunk Jani, vagy, ha nagyon sürgős volt, akkor Janikám. Még sürgősebb esetben Janikám, legyen kedves. Magányos, szótlan fiatalember volt, egy udvari, egyszobás lakásban élt egyedül, ha valakinek segítség kellett, mindig ráért. Esténként kiült egy kis székre az ajtaja elé, és rádiót hallgatott. Szerényen élt, szinte láthatatlanul, söpörte az udvart, felmosta a gangot, amikor rossz volt a lift, segített az öregeknek. Csak tessék ideadni azt a szatyrot. Egyszer még Marit is kimentette, amikor a gyerekkel két emelet között beszorultak. Mire a javítószolgálat felvette a telefont, már simán lecsörlőzte őket. Akkor vittem neki egy üveg pálinkát, ez a legkevesebb, mondtam.
Már 1989 felé voltunk, amikor az egyik, az udvaron tartott lakógyűlésen felállt Sperlágné, a harmadik emeleti ficakban, a folyosó végén élő hatvan körüli asszony, és azt mondta, hogy nincs szükség Janira, és amúgy is, abba a lakásba, amiben él, nincs is bejelentve, és csak Makai lakótársnak, a negyediken lakó pártvezetőnek köszönhető, hogy megtűrjük.
Mindenki Makaira nézett. Nem volt ő pártvezető, csak egyszerű minisztériumi osztályvezető, de akkor mégis mindenki úgy nézett rá, mintha ő lenne a felelős.
Így szűrődött át a házba a politika, és az átszűrődés célpontja Janika lett.
Mindig a védtelenekből lesz a legolcsóbb célpont.
Prodgorics először nem értette a dolgot, azt gondolta, a ház jól jár Janival, Sperlágné azonban elkezdett aláírásokat gyűjteni, szakítsunk azzal, hogy mindent a pártemberek döntenek el, mondta, és sokan, akik tudták, hogy változások következnek, hittek neki.
Egyik este Jani becsengetett hozzánk.
– Bajban vagyok – mondta. – Lehet, hogy el kell innen mennem. Nem vagyok bejelentve, mert az a lakás üzlethelyiségként van nyilvántartva.
Mari behívta, leültünk a konyhaasztalnál.
– Eddig Prodgorics fedezett, de Sperlágné azt mondta neki, hogy feljelent, és a házmester urat is feljelenti. Hogy vége a párthatalomnak, és elég volt abból, hogy a házmesterek jelentsék fel a lakókat.
– Marhaság – feleltem, de én is éreztem a változások hangulatát. Én magam is arról beszéltem egy rádióműsorban, hogy fordulóponton a világ. Amikor éppenséggel minden megtörténhet.
– Újságcikket is akar íratni ellenem.
Hallgattunk.
– Ha esetleg az író úr tudna segíteni. Ha beszélne Sperlágnéval.
– Nem hinném – feleltem kételkedve.
– A feleségem Nyíradonyban él a gyerekkel a szüleinél. Ígértek munkát, de most zárt be a varrógépgyár. Ő is munkanélküli.
– Beszélek vele – mondtam biztatóan.
Este, amikor a szemetet vittem le, a kukásfülke mellett találkoztam Prodgoriccsal.
– Szegény Jani – mondta. – Milyen egy készséges fiú volt.
– Beszélek Sperlágnéval – mondtam. Rágyújtottunk.
– Nem érdemes. Arisztokrata volt, erre hivatkozik, és hogy most ők jönnek, a kommunisták pedig lógni fognak.
– Ez hülyeség – legyintettem, pedig már voltak ilyen hangok.
– Azt is mondta, hogy örüljek, ha én megúszom.
– Megfenyegette?
– Vannak kapcsolatai, azt állítja. Ebben az országban minden ezen múlik. Kell neki Jani lakása. Üzletet akar nyitni. A lakógyűlés elé kell vinni. Ha a lakók kétharmada támogatja, akkor mennie kell. Ez a kurva demokrácia.
Másnap a lift előtt találkoztam Sperlágnéval.
– Múltkor is segített magának Jani, amikor rossz volt a lift – vittem egy kis szemrehányást a hangomba.
– Az a dolga – felelte ridegen. – Vice. Maga meg ne szóljon bele abba, ami nem a dolga.
És nyitotta a liftajtót.
– Inkább lépcsőn megyek – döntöttem.
A lakógyűlés kis többséggel megszavazta, Janinak mennie kellett, a lakását a ház eladta Sperlágnénak. Én is felszólaltam, soroltam Jani érdemeit, Prodgorics sem védte őt, lehajtott fejjel vezette a jegyzőkönyvet.
Én vittem le Janit Nyíradonyba. Egy kis, kopott bőröndje volt, meg egy szatyor konzervekkel. Nem sokat beszéltünk az úton, kétszer megálltunk cigizni. Nem is mentem be a házukba, a kapuban kezet fogtunk, a felesége ott várta. Bemutatkoztam, ő is bemutatkozott, nem volt a neveknek nagy jelentősége.
– Hát akkor… – mondta Jani szomorkásan. Felírta a címét a noteszba, amit kitettem a szélvédőhöz. – Írjon, ha valami érdekes lesz a házban.
Nem írtam neki, pedig történt valami, ami talán érdekelte volna. Sperlágné egy este beszállt a liftbe, a kabátja öve beszorult a rácsos ajtóba. Nem vette észre, benyomta a hármas gombot. A lift elindult. Az egész csak másodpercekig tartott. Az utolsó, amit a lakók hallottak, az asszony kétségbeesett segélykiáltása volt, Janikám, segítség.