A miniszterelnök irodájának falán lógó három térkép három különböző (európai, amerikai illetve ázsiai) perspektívából ábrázolja a világot, miközben szerinte „mi, magyarok” egy mindháromtól különböző nézethez vagyunk szokva. Hogy mi lehet ez a saját nézőpont, arra nézve kevés megfejtést adnak Orbán korábbi megnyilatkozásai; például az, amit 2015-ben a külképviselet-vezetők előtt fejtegetett. Akkoriban még egy másik dolgozószobában egy másik kép volt a falán – a kormányfő elmondása szerint a törökverő Hunyadit ábrázolta –, az aktuális megfejtés pedig úgy szólt, hogy Magyarországnak egyszerre kell igazodnia Berlinhez, Moszkvához és Ankarához (azóta sem derült ki, hogy miért; legfeljebb azt rögzíthetjük, hogy a szűk egy évtizeddel ezelőtti kinyilatkoztatás – akár a német vonatkozásokat, akár a kormánykommunikáció mai „keményen dolgozó kisemberét”, a szuverenitást nézzük - nem öregedett túl szépen). Idézzük pontosan, megérdemli: „Oroszország ott van, ahol, Törökország ott van, ahol, és Németország is ott, ahol, mi meg itt, közöttük”. Ez tény, de ha a három említett fővárosból indulva kiháromszögeljük, hogy melyik az a pont, amely mindháromtól egyenlő távolságra esik, vagyis hogy hova kellene fókuszálnunk, azt kapjuk, hogy Ukrajnára – ami egyébként közel áll a jelen valósághoz, csak éppen a magyar külpolitikai gyakorlattól meg nem is állhatna távolabb. Holott Ukrajna is ott van, ahol, és még egy darabig ott is lesz. Nem mellesleg: az orosz agresszió előtt fontosabb külkereskedelmi partnerünk volt Oroszországnál – mintha ezt a realitást sem tükröznék a kormányunk külkapcsolati súlypontjai. Arról nem is beszélve, hogy ha egyszer tényleg véget érnek a harcok, és megkezdődik a lebombázott ország újjáépítése, az a XXI. század legnagyobb gazdasági projektje lesz Európában, ahol viszont a magyar cégek finoman szólva nem indulnak majd túl fényes esélyekkel.
Mondott azon a világmagyarázó szeánszon Orbán Viktor mást is: hogy leginkább a lengyel példát kellene követnünk, mert a biztos iránytűvel navigáló Lengyelország az egyetlen állam Európában, ahol a rendszerváltások időszaka óta nem volt gazdasági visszaesés, és – tette hozzá a haza bölcse - „azt gondolom, hogy egy hasonló helyzet felé megy Magyarország is”. Hogy miben és mennyire hasonló, az megint csak rejtély: 2021-ben a Covid-krízis a lengyeleket épp csak meglegyintette, és utána zavartalanul folytatódott a három évtizede tartó növekedés, mi viszont összecsuklottunk, mint a colstok, és azóta sem tudtunk tartósan kiegyenesedni.
Visszatérve a ködös álmokból a valósághoz, jó lenne megérteni, mi is az a sajátos magyar nézőpont, ahonnan a biztos szimatú, és még biztosabb kezű kormányos szerint szemlélnünk kellene, merre tart a világ, és merre haladunk benne mi. Egy ugyanis bizonyos: az a szemszög, ahonnan ő figyeli (meg amit a médiája közvetít), a három térkép közül egyiken sincs rajta - Orbán mai világképe se nem Európa-, se nem Amerika-, se nem Ázsia-központú. Ázsia ma elsősorban az éppen egy világhódítási projektben lévő Kínát jelenti – ez nem a mi bizniszünk. Amerikai Kína feltartóztatásában utazik, ami szintén nem vág egybe egyetlen orbáni nagystratégiával sem. Maradna Európa, amelynek azonban csak akkor van esélye versengeni a két másik nagysággal, ha egységet és erőt mutat – ebben a NER szintén nem érdekelt. Néha inkább úgy fest, mintha országunk vezetői a Moszkvában vetített filmet néznék, vagy legalábbis az, amit láttatni igyekeznek, egyre kísértetiesebben hasonlít arra, ahogyan Putyin próbálja lefesteni a dolgokat. De létezik egy másik magyarázat is. Az elmúlt napokba ugyanis felbukkant egy negyedik, Oroszországból terjesztett térképvázlat is a színen, amely Ukrajnának a háború lezárását követő lehetséges felosztását mutatja. Tartozik hozzá egy képaláírás is, egyenesen a Várból - „A nemzetpolitika tartja életben a reményt, hogy amikor a dolgok ismét megfelelően rendeződnek, a magyarok ne álljanak készületlenül” –, indokolttá téve a kérdést: vajon melyik térkép nézegetéséből merít ihletet Orbán Viktor, amikor egy pillanatra megpihen a munkában?