A Deadpool & Rozsomák világszerte remekül teljesített a mozikban, sokan a Marvel-univerzum megmentőjeként aposztrofálták a filmt. Mit gondol, miért lett ekkora siker?
Jó kérdés, de van rá válaszom. A legalapvetőbb kifejezéssel élve azt mondanám, hogy a siker oka az összetartozás ereje. Sikerült eseményszerűvé tennünk a filmet, hogy fontos pillanatnak érezzük a Marvel univerzumban. Kulturális szempontból úgy gondolom, hogy a hiány és a meglepetés egybeesése nagyon jól működik a Deadpool esetében. Az előző Deadpool-film óta már több mint hat év telt el és hát Rozsomákot is feltámasztottuk. A film pedig tényleg úgy sikerült, hogy alkalmas legyen a kollektív pezsgéshez. Ahhoz az élményhez, amit csak egy tömegben, egy csoportban, egy színházban, egy koncerten vagy egy sporthelyszínen lehet megtapasztalni. Ahol mindannyian ugyanazt érezzük és tapasztaljuk meg egyszerre, és az összes megosztottságot kívül hagyjuk. Sajnos egyre ritkábbak az ilyen alkotások a mai kultúrában, ahol mindegy, hogy a befogadó honnan jön, milyen a bőrszíne vagy a világnézete. A Deadpool & Rozsomák tényleg két kézzel dobja feléd az örömöt, az összetartozás varázslatát, miközben nem akar politikailag sem túlkorrekt lenni – ha van egyáltalán ilyen kifejezés.
Képregényrajongó volt gyerekkorában? Esetleg az ifjúkori rajongása is benne van a Deadpool alakításában?
Oh, hát ez milyen kedves gondolat. Bárcsak azt mondhatnám, hogy gyerekkoromban a képregények képezték nagy részét az életemnek – hangsúlyozom, semmit nem változtatnék a gyerekkoromon, de nem igazán volt pénzünk ilyen dolgokra. Azt kaptam meg a szüleimtől, amire szükségem volt, nem azt, amit akartam. Így körülbelül negyvenéves koromig tartott, mire felnőttem és nekem kellett mindent kitalálnom, de hálás vagyok ezért. Apám nevelése egy olyan elvi útra terelt, amely nagyra értékelte a kemény munkát és az élettapasztalatok értékét a felesleges dolgokkal szemben. Eleinte a pénzemet is segített beosztani, amikor egy kis szappanoperában valahogy szerepet kaptam, heti 250 dollárt fizetett – akkoriban úgy éreztem, mintha ötmillióról beszélnénk, de körülbelül úgy csak négyezer jött össze. Apám ezt a pénzt hosszútávra befektette, hatvanéves koromig nem nyúlhatok hozzá, úgyhogy, lehet, hogy a jövő milliárdosával beszélget. Amit megtehettem, hogy tévét nézek. Nagy hatással volt rám, a Love Lucy és a Saturday Night Live, ők az én Deadpool alakításom alapjai.
Deadpool milyen szerepet játszik a popkultúrában?
Ezt visszafordítom: én mindig az kérdezem magamtól, hogy a popkultúra milyen hatással van Deadpoolra? A képregényfilmek általában, természetesen ki vannak téve a kultúra szeszélyeinek. Láthattuk ezeket a hullámzásokat, ahogy az elmúlt néhány évben a DC és a Marvel között jöttek és mentek. A Marvel volt a stúdió csúcsragadozója, aztán hirtelen egy percre elvesztette az egyensúlyát. Úgyhogy én ezeket a dolgokat csak úgy tekintem, mint olyan dolgokat, amiket el kell mesélni.
Az akciójelentekkel milyen viszonyban van? Főleg, hogy szuperhős ruhában, maszkkal a fejével kell végrehajtania őket. Illetve, feltételezem óriási alázat kell ahhoz hogy valaki egy olyan karaktert játsszon el, akinek sokszor nem látszik az arca.
Az előnye és a hátránya egyben, hogy Deadpool ruhájában kell ezeket megtenni. Valójában a „kosztüm” furcsa módon előnyös. Valószínűleg négyszer vagy ötször nem kerültem kórházba miatta. Elképesztő védelmet nyújt, de nagyon jó légtérismerettel kell rendelkeznie az embernek, hogy mozogni tudjon benne. A Deadpool első része forgatásakor rengeteg balett órát vettem, ami tudom, hogy elég furcsán hangzik, de segített megérteni, hogyan kell mozgatni a testemet. És a Deadpool jelmezben a munka valójában egy bohóc munkája. És ezt nem viccből mondom. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy a maszk alatt vagy akár a sminkben mikro arckifejezéseket mutassak vagy grimaszoljak. Tehát a mikro arckifejezésem a hangom. A kifejezésmódom nagy része ezen felül a testemből jön. Nagyon kényes vagyok a kamerával való viszonyra. Mindig kérem a szélesebb perspektívát. Nem szeretem a közelit, mert a néző akkor túlságosan a maszkra hagyatkozik. Szóval az egész olyan, mint a klasszikus bohócmunka és a Marcel Marceau-féle pantomim iskola. Illetve Buster Keatontól és Charlie Chaplintől merítettem ihletet.
Kaszkadőröket is használnak?
Hogyne. Negyvennyolc éves vagyok. Elpusztíthatatlan voltam úgy harmincnyolc éves koromig. Aztán egyszer csak eltörött egy csontom egy forgatás során. Ezek a sérülések meggyógyulhatnak, de nem maradnak nyom nélkül. A kaszkadőrök macsók, az ilyen felvételeket rájuk bízom. Ami azonban nagy mázli, hogy Deadpool alapvetően nem macsó, nem sétál hiperférfiasan, ő sokkal inkább egy táncos. Tudja, a fizikai komédia és a fizikai kifejezés a legnehezebb dolgok közé tartozik, de egyben a legfelszabadítóbbak közé is. Soha nem érzem magam szabadabbnak, mint amikor ezt a karaktert játszom.
Ha komolyan nézem a Deadpool filmeket – és mint filmkritikus ezt megtehetem –, akkor Deadpool karaktere a sok poénkodáson túl, egyre drámaibb.
Szuper, hogy így látja és akkor én is komolyra veszem. Korábban kérdezett a sikerről: egy szuperhős film sem működik, ha nincs meg benne a megfelelő mennyiségű érzelem, hovatovább gyengédség. Amikor elkezdtem írni a filmet, folyamatosan adagoltam a Marvelnek, hogy először is drámát írok, ne ijedjenek meg, mert nekem erre van szükségem. A vígjáték csak másodlagos. Szóval, ha már van egy erős érzelmi mag és szív, akkor alkalmazhatja az ember a vígjátéki eszközöket, furcsa módon mindkettő ugyanazon az elven működik. Mindkettő a feszültségből és az elvárások megdöntéséből él, illetve azok totális felrúgásából. Ha egy vígjátéknak van drámai összetevője, akkor nagy az esély rá, hogy a várakozásokkal szembe megy és csak egy sor geg lesz, mely garancia a dögunalomra és a „mi csúsztak el” kritikákra. Ez pedig óriási felelősség, különösen, hogy visszahoztuk Rozsomákot. Deadpool miatt nem izgultam, az viszont komoly felelősség volt, hogy Hugh Jackmannek tökéletes párbeszédeket írjak, mivel érzelmi kötődést, fizikai és mentális stresszt és megterhelést jelentett Hugh számára, aki a lehető legfelelőtlenebb módon bízott bennem. A párbeszédére és annak az ívére koncentráltam, és megpróbáltam minél többet kihozni ebből a „legrosszabb Rozsomák-ötletből”, amennyire csak lehetett. Szóval igen, mondjuk ki: a Deadpool & Rozsomák igencsak drámai.
Akkor semmi improvizációs poénkodás?
Az emberek előítéletet táplálnak arról, hogy mivel improvizációs komédiával kezdtem, biztos mindig bolondozom, de a forgatáson nem ezt csinálom. Az improvizációs komédia a forgatáson nagyszerű, amikor más improvizációs komikusokkal dolgozik az ember. Amikor nem, akkor a legnagyobb hiba, amit elkövethet.
Már az egész kampány, ne meg persze a film Ryan Reynolds és a Hugh Jackman közötti kémiára épít.
A munkastílusunk és az, ahogyan együtt dolgozunk, a film egészének mikrokozmosza. Nagyon szerencsés voltam, hogy megkaptam a Deadpool filmek szerzői jogát, az első filmben, a második filmben. De a harmadiknál már nagyon kíváncsi voltam, hogyan fog ez működni a Disneyvel és a Marvellel. Tudom magamról, hogy egy eléggé ésszerű fickó vagyok, nem vagyok kitéve a filmsztár klisék vagy hisztirohamok, vagy bármi ilyesmi rohamainak. Tényleg próbálok egyfajta érzelmileg egyenletes érzést alkalmazni az együttműködés és az emberekkel való munka során. A stúdió befektetett belém, és most rajtam múlik, hogy ezt a befektetést viszonozzam. De egyben szerzői jogot és irányítást is adtak nekem. És úgy gondolom, hogy a szerzőség és az irányítás a bizalom szinonimája. Szóval ez nem is irányítás, hanem bizalom. Ők bíztak bennem, Hugh bízott bennem, és én is bízom Hugh-ban. És ezért gondolom, hogy nagyszerű a kémia közöttünk. És azt sem szabad alábecsülni, hogy mekkora ereje van egyetlen pokoli jó színésznek. Most Hugh-ra gondolok. Nincs egyetlen hamis pillanata sem. Na, és persze, az sem mellékes, hogy tizenhét éve barátok vagyunk.
Na, és milyen volt kinyírni önmagát?
Ezt még senki nem kérdezte meg, de az eddigi Deadpool-filmekben, mindig megöltem egyszer magamat. Ez kétségtelenül nagyon fontos volt a számomra!