Három nő XVIII. századi életútját mutatja be A pelikánlányok, Julia Malye debütáló műve több egy izgalmas történelmi regénynél. La Baleine, azaz A bálna egy hajó, amely a Salpêtrière-ben működő árvaházból és börtönből összeválogatott, szülőképes korú nőket vitt az Atlanti-óceánon át La Louisiane-ba, azaz a mai Louisianába a XVIII. század első felében. Marguerite Pancatelin rendfőnök kilencven „önkéntest" választ ki az árvák és kitaszítottak, azaz a bűnözőnek bélyegzettek, valamilyen módon renitensek közül, hogy a hosszú és veszélyes utat megtéve hozzámenjenek a frissen francia kézre került La Louisiane gyarmatosítóihoz. A hányattatott hajóút valószínűtlen barátságokat szül: így szövődik össze a tizenkét éves, éles nyelvű árva, Charlotte, az abortusz miatt elítélt Genevieve és a hallgatag, bolondnak pletykált arisztokrata lány, Pétronille sorsa. Az egykori francia gyarmat szempontjából kulcsfontosságú volt ezeknek a lányoknak az Újvilágba szállítása, így váltak fontossá, bár kellő megbecsülésben soha nem részesültek, épp úgy, ahogy más nők sem a korban.
Bár természetesen fikciós műről van szó, mindennek nagyon pontosan utánament a szerző, az utószóból kiderül, több év kutatómunkája előzte meg A pelikánlányok születését, és Julia Malye a kötet írása közben is kapcsolatot tartott fenn történészekkel, számos ösztöndíjprogramban részt vett. A La Baleine korhű leírásához még a Belem hajón is túrát tett szakértői kísérettel. Julia Malye a louisiana-i indiánoknak is utánajárt, könyvében egy bennszülött nő, Utu’wv Ecoko’nesel [ejtsd: Údúva Icsokoni] története is megelevenedik, bemutatva ezzel a leigázottak oldalát is. Emellett könyve rövid betekintést nyújt a fekete rabszolgák mindennapjaiba.
Elképesztően jó alapszituáció, egzotikus környezet, olyan emberek története, akik társadalmi és családi helyzetüknél fogva kiszolgáltatottak – nagyjából ennyi elég is volna egy fordulatos lektűrhöz, de a szerző nem elégedett meg ennyivel. A négy nő mindegyike teljesen kidolgozott karakter, saját értékrenddel, szerelmekkel, nehézségekkel, félelmekkel. Minden a korba ágyazott, mégis személyes, anélkül, hogy egy pillanatra is megszakadna a XVIII. századi mozi. Julia Malye leírásai erősek, egyszerre mozgatja meg az olvasó képzelőerejét és a zsigereit, könnyedén teremti meg a karakterekkel való együttlélegzést.
A pelikánlányok borítóján Eugene Delacroix Fiatal árva a temetőben című csodálatos festményével több egy izgalmas történelmi regénynél. Julia Malye prózájának legnagyobb és egyben legkülönlegesebb erénye, hogy kortalanná tudja tenni az emberi viszonyokat: a szimpátia és unszimpátia titokzatos módon, ugyanolyan önkéntelenül és zabolátlanul alakul ki ember és ember között, mint manapság. Ugyancsak ismerős a nők között kialakuló szövetség, melyben megfér a szeretet, az irigység, a megértés, az ítélkezés és a féltés. A pelikánlányok története valahol egy nagy igazságtalanság: a szereplők sorsát valójában egy női mivoltától megfosztott apáca döntötte el, feladatuk a gyermekek megszülésével és felnevelésével véget ér. Egy nagyon szép metafora születik meg a történet végén, ami a legnemesebb textília, a selyem útját követi nyomon. A három nő élete valahol ugyanilyen selyemszál egy nagy szövetben: finom, mégis erős alkotóelemei ők egy új társadalomnak.
A könyvnek egyedül talán az róható föl, hogy kimerül a végére, kicsit hányaveti módon kell elbúcsúznunk három jól felépített, mégis titkokkal teli karaktertől. De nem hiába fáj a hirtelen elköszönés, erős, sokszor letehetetlen írásról van szó.
Infó: Julia Malye – A pelikánlányok, fordította: Szabó Olimpia, Helikon Kiadó, 2024.
