Centrál Színház;karaktergyilkosság;Magyar Péter;

- Magyar Péterről és a karaktergyilkosságról

A karaktergyilkosság mindig is a politikai csatározások része volt, a közvélemény mára beárazta, hogy ez része a hatalom etikátlan eszköztárának. Részben ezért sem tudják befolyásolni Magyar Péter népszerűségét a kiszivárogtatott felvételek, amelyekről az emberek 83 százaléka hallott, és a többség nagyon is hihetőnek tartja, hogy a Fidesz titkosszolgálati eszközöket is felhasznál, akár hangfelvételeket is hamisít, hogy Magyart lejárassa – mint a Népszavában e héten közzétett reprezentatív felmérésből kiderült. „A karaktergyilkosság valójában a hatalomról szól, pontosabban a hatalom gyakorlásáról. Arról, hogy valaki büntetlenül tehet az ellenfele ellen bármit." Erre a közéleti áthallásra késztette Sári Edina szerzőnket a Centrál Színházban bemutatott, Oleanna című dráma.

– Óvónéni, a Viktorka szétrúgta a váramat! – állítja egyik kisgyerek a másikról. – Nem is rúgtam szét, magától dőlt össze! A Petike csak árulkodik! – védekezik azonnal a másik. – Árulkodó Júdás, nem kap piros tojást! – hangzik fel az óvodástársak kórusa a háttérből, és Columbo nyomozótehetségével megáldott óvónéni legyen a talpán, aki ezek után igazságot tud tenni a gyerekek között. Azt viszont már mindenki tudja, hogy a Petike árulkodós, meg sem vizsgálva azt a lehetőséget, hogy a Viktorka meg várromboló.

Aki a többséget a maga igaza mellé tudja állítani, az a győztes, az erősebb fél, annak van abszolút igazsága – még az oviban is.

A karaktergyilkosság ártatlan gyermeki létünktől fogva jelen van az életünkben, és annak romboló hatását előre megfontolt szándékból, ritkábban hirtelen felindulásból rendesen ki is használjuk. 

Kétféle okból folyamodhatunk ehhez: önvédelemből mártunk be valakit olyasvalamivel, amit el sem követett, mert a miénkétől eltérő céljai vannak, amivel minket parkoló pályára kényszeríthet, vagyis késleltet, ellehetetlenít. Vagy pedig mi tettünk olyasvalamit, amit rákenünk a másikra, bűnhődjön helyettünk, ezzel lesöpörve őt arról a porondról, amin mi akarunk tündökölni.

A kartergyilkosság a hatalomról szól. A hatalom gyakorlásáról. Arról, hogy valaki a másik felett teljhatalommal rendelkezik, ezért büntetlenül tehet ellene bármit. Arról, hogy a bármilyen – fizikai, mentális, anyagi, politikai – szempontból erősebb fél koholt vádakkal tönkreteheti ellenfelét, legyen az bármilyen becsületes, a közért dolgozó, áldozat- és segítőkész jóember. Pszichológusok, ügyvédek vaskos köteteket tölthetnének meg azokkal a történetekkel, amik arról szólnak, miként küldjük padlóra egymást azzal, hogy a „másiknak” hiszünk ahelyett, hogy meggyőződnénk a pletyka, a vád alapjáról, a valós helyzetről.

Vajon miért hisszük el inkább a rosszat a hozzánk egyébként közelálló személyről egy vadidegen bemondása alapján, mintsem eleve feltételeznénk a jót róla, mielőtt meggyőződnénk annak ellenkezőjéről? 

Emlékszünk, hányszor kaptunk intőt az iskolában, pofont, szidást otthon, letolást munkahelyen olyasmiért, amit el sem követtünk, csak mert valaki bemószerolt? Véletlenül tette, mert hiedelmekre alapozta a vádját, vagy szándékosan, mert olyan célja volt vele, amivel félreállíthatott minket az útból? Milyen hasznot remélt, nyert ő azzal, mi pedig reménykedhettünk-e abban, hogy tisztázhatjuk magunkat?

De mi is pontosan a karaktergyilkosság?

Ez az újságírói kifejezés nagyjából száz éve, Amerikában született arra az etikátlan jelenségre, amikor valamely politikus tettét, viselkedését vagy az általa mondottakat elferdítve vagy kiragadva annak kontextusából, fókuszba helyezi a sajtó, a politikai ellenfél lejáratása céljából (gumicsont effektus).

Nem csoda, hogy a magyar politikai elit leggyakoribb tette jelenleg a karaktergyilkosság, hiszen az általában a gyengébb érvekkel, vagy programmal sem rendelkező politikai csoportosulás hatalmi eszköze. Ezt a kifejezést már az is ismeri, aki saját elmondása szerint egyáltalán nem foglalkozik a politikával, mert minden felületen folyamatosan szembetalálja magát olyan (ál)hírekkel, amelyek a regnáló hatalom ellenfeleinek karaktergyilkosságát szolgálják. Bekúszik a bőrünk alá, és addig-addig ismételgetik, amíg el nem hisszük, hiszen, ha ennyi médiumban ennyiszer állítják, akkor biztosan lehet benne valami, mert nem zörög a haraszt… ha a szél nem fújja, szól a mondás második fele. De vajon milyen szél az?