könyv;érzelmek;racionalitás;Richard Firth-Godbehere;

- Papp Sándor Zsigmond: Érzelmek történelme

Nem kell ahhoz szappanoperát nézni vagy romantikus ponyvát olvasni, hogy tudjuk, érzelmeink komoly szerepet játszanak életünkben. Ám a gondolat ellen talán már berzenkednénk, hogy ezeknek a képlékeny érzelmeknek, miként az emberiségnek, a bolygónknak vagy az univerzumnak szintén van „történetük”. Netán döntő módon befolyásolhatják a „komoly” történelem menetét, holott miért pont ezt ne szőnék át az olykor heves érzelmek?

Richard Firth-Godbehere, aki otthonosan mozog az érzelemfilozófia területén, és a világ egyik vezető undor- és érzelemszakértője, leszögezi, hogy az erőteljes érzelmek igenis hajtóerőként működtek és működnek ma is közös történetünk során. „Újra és újra elhatalmasodtak, az egyes kultúrák felett, és rábírták az embereket, hogy hatalmas horderejű, mindent megváltoztató tetteket vigyenek véghez”. Azzal viszont már könyve első oldalán meglep, hogy sem a házi kedvenceink, sem mi, emberek nem érzünk érzelmeket. Az „érzelem” ugyanis csupán egy doboz, amelybe beledobáljuk a sok-sok érzetet: „nem más, mint egy modern eszme, kulturális konstrukció”. És ha ilyen, akkor bizony története is van, hiszen koronként és kultúránként változott, hogy miként értelmezzük és fejezzük ki ezen konstrukciókat. Hiszen az a gondolat is csupán a XIX. századtól van velünk, hogy az érzelmek szülőhelye nem a szívünk vagy a lelkünk, hanem az agyunk.

Az első gondolatom az volt, hogy lám, nem szabad lebecsülnünk Hollywoodnak vagy a lektűrök szerzőinek azt a mániáját, hogy minden történelmi műben igenis kötelező a szerelmi szál, amely olykor átírja az egész korabeli viszonyrendszert: forradalmakat robbant ki, háborúkat indít el, puccsokban ér a tetőfokára. Persze nem szívesen engedjük el a felvilágosodás adta nagy ajándékot. Azt, hogy racionális lényként tekintsünk magunkra, aki a sorsa érdekében az értelemre, vagyis az érvekre és az észszerűségre támaszkodik a csapongó, ám nagyon is emberi érzelmek helyett. A múltunkat is szeretjük úgy elképzelni, mint holmi logikus lépésekkel teli, még ha zsákutcákkal is megszórt „fejlődést”, nem pedig szeszélyes vergődésként, amelyben olykor olyasmikre hallgattunk az intő tények helyett, mint a harag, félelem vagy a bosszúvágy.

Meg arra is gondoltam, hogy a neves szakértőnek igaza lehet, hiszen olykor egyetlen emberi élet alatt is oly sok minden változik bennünk az érzelmekkel kapcsolatban. Elég ha csak a legerősebbre, a szerelem/szeretet nevű konstrukcióra gondolunk, amely annyi mindent motivál vagy épp ás alá kacskaringós utunkon. Mennyivel mást jelentett ez izzadó tenyerű kamaszként az ideák csillogó világában, házasságban lavírozó harmincasként, vagy most, a zeniten túl, fogyatkozó illúziókkal, de megtörve még nem. Azt is tudom, mennyi igazságtalanság is van ezekben a változásokban. Hiszen az apám iránti szeretet, amelyen soha nem gondolkodtam igazán, hiszen mindig természetesnek tűnt, hogy ott áll a hátam mögött csendes bástyaként, igazából a halála pillanatában mélyült el, vagy pontosabban: akkor döbbentem rá valódi súlyára. Addig hol lázadtam ellene, hol legyintettem rá, hol túlkompenzáltam.

A pergő évek – ahogy egyre több érzet egyre több verziója gyűlt össze abban a bizonyos dobozban – sem az egyszerűsítés felé sodornak. Sőt, egyre bonyolultabbnak tűnik választ adni arra az egyszerű kérdésre, hogy mit is érzek valójában. (Milyen kényelmes is volt egy régi, macsó világban női problémának minősíteni, és így lesöpörni az asztalról az egészet.) A világ vagy az egyre veszélyezettebbnek tűnő jövő iránt. A családom iránt, amely olykor teljesen szembemegy azzal, amit én szeretnék (mintha direkt csinálnák). Önmagam iránt, akinek lassan el kell fogadnia, hogy ne kudarcokban vagy sikerekben mérje magát, hanem csak úgy; meg tudtam vagy tudom élni azon apró lehetőségeket, amelyeket az élet kínált fel olykor alig észrevehetően?

És még valami. Lehet, hogy kizárólag tudományos szempontból a kutyánk nem érez érzelmeket, de hogy képes beazonosítani azokat, az hétszentség. Bella például abban a pillanatban nyüszítve-panaszkodva jelzi a féltékenységét, amint összeölelkezem a nejemmel. De csak akkor „irigykedik” vagy kéri a látható szeretetből a maga részét, ha a gesztus őszinte. Tehát ha csupán formális, tessék-lássék az ölelés, mondjuk egy veszekedés után, amikor látszólag elástuk a csatabárdot, de még nem igazán ülepedett le bennünk a harci kedv, akkor meg se nyikkan. Már az elmaradt jelzéséből is tudjuk, hogy valamelyikünk (tán mindkettőnk) csak eljátssza a szeretet nevű konstrukciót.

Még nem jutottam a könyv (Az emberi érzések története) végére, így még nem tudom megmondani, mi lehet erre a tudományos magyarázat. Vélhetően azután sem fogom, hogy kipipáltam az utolsó fejezetet. Igazából abban reménykedem, hogy nincs is rá magyarázat. Titok marad ez is, mint az érzelmek oly sok összetevője, folytonos alakváltozásai. Hogy akkor is szeretünk valakit, amikor látszólag gyűlöljük. Hogy amit mi megoldhatatlanul bonyolultnak érzünk, az olykor – egy négylábú szemszögéből – nagyon is egyszerű.

A „nagystratégiának” nevezett terv – amelybe a trumpi Amerikával való barátkozás belefér, az EU-integráció helyére viszont fokozatosan a Türk Államok Szervezete, Oroszország és Kína kerülne – nagyjából ennyiről szól: Magyarországnak azokkal kell barátkoznia, akik maguk is a közjavak magánosításában utaznak, így nem fenyegethetik a hasonló irányban elkötelezett Orbán-klán tagjainak egzisztenciáját és szabadságát.