Az 1928-ban született Ara Güler a Getronagan Örmény Középiskolában érettségizett 1951-ben, majd közgazdasági tanulmányokat folytatott. Felsőfokú tanulmányait nem fejezte be, a fotózásnak kötelezte el magát. Számtalan lapnál, például a Resimli Hayat (Illusztrált Élet), Hürriyet (Szabadság) dolgozott, s nemzetközileg is hírnevet szerzett magának, volt munkatársa a Paris Matchnak és a Life magazinnak.
Kiemelkedően fontos munkák kötődnek a nevéhez. Egyik riportja az ideiglenesen feledésbe merült ókori városról, Aphrodisiasról szólt, pozitív következménye, hogy ez újrafelfedezést és a területen régészeti ásatásokat vont maga után. A British Journal of Photography Yearbook 1961-ben a hét legjobb fotóművész egyikeként nevezte meg, felvételt nyert az amerikai Magazinfotósok Társaságába mint a szervezet egyetlen török származású fotósa. Többek között olyan jelentős művészekről készített portrét, mint Maria Callas, Pablo Picasso, Salvador Dalí. Nem egy rangos kitüntetést – hazájában és Törökországon kívül – kapott egyedi látásmód jellemezte munkásságáért. 2018. augusztus 16-án, kilencvenedik születésnapján jelenlétében nyílt meg az Ara Güler Múzeum, ugyanebben az évben, október 17-én hunyt el.
Isztambul szeme
Isztambult soha nem engedte el, a városnak az évtizedek alatt végbemenő átalakulások, technikai változások és modernizációs törekvések jócskán új arculatot kölcsönöztek, s Ara Güler szemtanúként Isztambul tudatos megörökítője, múló pillanatai rögzítője volt; képein a régi és az új Isztambul együttesen ismerhető meg.
Az irodalmi Nobel-díjas Orhan Pamuk életrajzi indíttatású, Isztambul című regényében írja: „Ara Güler fekete-fehér fotóin egy olyan Isztambult látunk, amelynek utcáira minden nyugatosodási törekvés dacára továbbra is a hagyományos életforma a jellemző, ahol egymáshoz kopik régi és új, ami a nincstelenség és az alázat hangján szól, aminek lakói éppolyan végtelenül szomorúak, mint a környezetük. Különösen az 1950-es és 60-as években készült képei ábrázolják lírai érzékenységgel a városnak azt a sajátos szövetét, amelyben a múlt pompás emlékei éppúgy kifakultak már, mint az oszmánok nyugati törekvéseinek mementói, a bankok, a raktárházak és az állami épületek.” (A regényben található fotók zöme Ara Gülertől származik, ahogy azt a szerző megjegyzi: „Ara Güler végtelennek tetsző, hihetetlen archívuma, amely valósággal megrészegített, amikor ott jártam, igazi aranybánya annak, aki kíváncsi rá, milyen volt a város 1950-től napjainkig.”) A mostani tárlaton az 50-es és a 70-es évek között készült, Isztambult és a Törökország egyes helyeit bemutató fotók tekinthetők meg. Ara Güler fotóin nem a bazár, nem az Oszmán Birodalom építészeti csodái, a történelmi múlt relikviái, egyedül és határozottan az ember a főszereplő. Úgy, ahogy van. Ezeken a fotókon az épület, a táj háttér, nem tolakszik az ember elébe, a fotóst az arc, a mozdulat, az emberi gesztusok kavalkádja, a társas együttlét harmóniája-diszharmóniája, a felfordult városban, környezetben megteremtett élet érdekelte. Képei nem úgy szépek, mint elsőre gondolnánk, nem az esztétikum ér el, vált ki hatást, fotóin az élet természetes menete szabja meg, mi a szépség és természetesség. Nézhetők a képek esztétikai elvárásoknak eleget tevő alkotásokként, nézhetőek szociofotókként, egy sokszínűségéről, szerethető káoszáról híres város ábrázolásaként. Ahogy van, úgy.
Ara Güler Isztambul-képein a város nevezetes városrészeiben – Karaköy, Beyoğlu, Salacak – fotózott életképek ugyanúgy megtalálhatók, mint a beltérben – kocsmában (törökül: meyhane) szociográfusi igénnyel lekapott emberek. A kint és a bent ellentétével, a múló és az örök dolgok közti kontraszttal játszó művész arra törekedhetett, hogy még a legstatikusabb fotója is intenzitást, mozgást, életet tartalmazzon.
Elégikus és alkonyi
A Galatasaray, Isztambul, 1954-es, film noirra emlékeztető fotón egy kalapos férfi gyújt rá a cigarettájára. Akár származhatna a kép Brassaï (Halász Gyula) a harmincas évek éjszakai Párizsában készült fotói közül. Máshol munkájukat végző nők, halászok, ünnepi jelenetek állnak szemben velünk, befogadókkal, akik hiába keresnénk a képzeletünkben létező, a fantázia megalkotta Isztambult, nincs itt, ami itt van, az a hétköznapiság, a véget nem érő munka, a küzdés az elemekkel, a legszokványosabb szituációk közt lencsevégre kapott valóság. Fellelhetők ezek a „képek” a világ bármely pontján, a török fotóművészet nagy szerencséje, hogy Ara Güler Törökországban lelte ezeket fel.
Megindítók és külön említést érdemlő alkotások a gyerekeket ábrázoló munkák. A Zeyrek, Isztambul című 1964-es fotón egy kislányt látunk, kezében babával, a háttérben egy sír. Élet, halál, játék. Egyes képeken gyerekzsivaj, önfeledten a porban játszó gyerekek egy dzsámi előterében. A komoly és komolytalan élet találkozása egyetlen képben, s nem-e az a végső konklúzió, hogy a komolytalanság, a játék, a gyerekek kozmosza a legkomolyabb, a legmaradandóbb, a legszebb?
Ara Güler képeiből emberszeretet, empátia, humánum sugárzik, érzékenyen, minden előítélet nélkül nyúl tárgyához, anyagához, az emberhez és annak törékeny életéhez. Megérinti az emberi gyengeség és gyengédség, s ő, mint fotóművész, tehet-e egyebet, mint gyengeségével, gyengédségével együtt érinti meg az embert? „A fényképezés elégikus, alkonyi művészet. Minden fénykép egy-egy memento mori. Fényképezni annyi, mint részesévé válni valaki (vagy valami) halandóságának, sebezhetőségének, változékonyságának” – juthat eszünkbe a Susan Sontag A fényképezésről című könyvéből származó idézet Ara Güler fekete-fehérei láttán. Nem tudható biztosan, de sejthető, hogy a fotókon szereplő emberek nagy része már nem él. Néznek ránk, mosolyognak, mintha élnének. Ara Güler életre fotózta őket. Izgalmas, hogy a képek között szerényen, a maga vitrin alá került zártságában látható a műtárggyá avanzsált, a fotókért részben felelős fényképezőgép, Güler tulajdona. Egy pillanat erejéig elhisszük, hogy a török fotóművész rövid időre letette a gépét, s hamarosan visszajön érte.
Öröm, s méltó a török–magyar kulturális évadhoz, hogy a kitűnő fotóművész képeiből összeállított kiállítás megtekinthető Budapesten, hiányosság, hogy az önéletrajz hézagos ismertetésén kívül egyéb tájékoztató szöveg nem érhető el a tárlaton, hogy pontosan tudhassuk, hol, merre, milyen környezetben járunk – ebben részben segítenek a képek adatai –, s ne vesszünk el Isztambul és Törökország egyes régióinak sűrűjében. Aki a másik – nem az útikönyvek és a turisztikai oldalak kínálta látványosságokra, az Ezeregyéjszaka meséiből felépített díszletekre kíváncsi – Törökországgal ismerkedne, látogasson el a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központba, és nézze meg a kiállítást – érdemes, mélyreható élményt nyújt. „Azt fényképezem, amit látok” – nyilatkozta egyszer Ara Güler. S most – rendkívüli pillanat – megtapasztalhatjuk, mit látott.
