Emberi arcok és testrészek bukkannak fel Szabó Menyhért legújabb, absztrakt szobrain, ám ezen részletek szinte elvesznek a munkákban. A művész nem bánik kesztyűs kézzel az anyaggal: először agyagból készíti el a görög és római szobrokat idéző alakjait, melyekről gipszlenyomatot vesz, majd abba szilikont önt, melyet a szilárdulás után képkeretbe gyűr, amiről újabb gipszöntvényt vesz. De készít krómacélból is szobrot, melynek emberi feje olyan, mintha szétolvadt volna a napon, a teste pedig egy megcsavart, elvont alakzatot formáz. Az alkotások jól érvényesülnek az Einspach & Czapolai Fine Art galéria téglafalain, melyeket alulról reflektorlámpák világítanak meg, így a szobrokon előtűnő arcok kísérteties hatást keltenek.
Szabó Menyhért nem először készít ilyen félig elvont, félig konkrét műveket, korábban felnagyított emberfejeket öntött ki gumiból, majd az óriási arcokat csipeszekkel lógatta le. Ezért a szobrok arca össze- vagy beesett, miáltal azok groteszk hatást keltettek, mint erejüket vesztett antik istenek vagy héroszok. Később bronzból is készített portrékat, melyeket autófestékkel fújt le, az alakokat pedig szintén csavarta, horpasztotta, keretbe foglalta, hogy azok emberi mivoltát alig lehessen felismerni. A nézőt a művek láttán ambivalens érzés keríti hatalmába,eszébe juthatnak az ókori szobrok. Ez nem véletlen, mivel Szabó Menyhért rajong az antik művészetért, idén például két hónapot töltött Londonban, ahol sorra járta a múzeumokat, le is nyűgözte a British Museumban látható, százhatvan méter hosszú, számos emberalakot felvonultató Parthenon-fríz. Az alkotó torzói ezzel együtt érzékenyen reagálnak a korunkra, melyben a valós és a virtuális világ közti határvonal egyre inkább elmosódik. Gondoljunk csak a közösségi médiára – és kivált az Instagramra – feltöltött önportrékra, melyeken a felhasználók különböző árnyalatú, mélységű filterekkel befolyásolják a magukról megjelenített képeket, akárcsak a szobrász a különféle festékekkel és fizikai behatásokkal a műveit.
Szabó Menyhért legújabb munkái ezt a gondolatot még radikálisabban mutatják be, hiszen azokon a testet szinte elnyeli az anyag, két művén az ember egy X-et formázó alakzatban jelenik meg, az egyes testrészeit – mint az arcát, a lábfejét – csak a mű bizonyos részein és utalásszerűen fedezhetjük fel. Utóbbi munkák Umberto Boccioni (1882-1916) olasz művész egyik futurista szobrára utalnak, mely egy emberszerű alakot ábrázol, amint éppen dinamikusan halad előre. A figurának nincsen karja, ahogy arca sem, ami eszünkbe juttathatja a Louvre-ban látható Szamothrakéi Nikét vagy Auguste Rodin Sétáló emberét.
A művész acélszobra is hasonlóan fest: a két oszlopszerű alakzat X alakot formáz, de nála a mindkettő végén elfolyó emberi arcokat látni, illetve míg Boccioni műve a mozgást, a haladást, a dinamizmust fejezi ki, addig Szabó Menyhérté a statikus állapotot. – Ezzel a művel a mai korra utalok, hiszen napjaink embere is megtorpan, mert nem tudja, hogy merre haladjon tovább. A futurizmusban a művészek még hittek a fejlődésben, napjainkban viszont ez nem mondható el – vallja a szobrász, hozzátéve, a technológiai újítások nem feltétlenül teszik jobbá az életet. Az új szobrok másrészt a virtualitásnak az énképet befolyásoló erejére is felhívják a figyelmet, hiszen a közösségi média és általában az internet folyamatosan hat az egyénre, aki ezért nemcsak a valóságban, de ebben a pszeudo világban is éli az életét. A műveken ezért is oldódnak fel az arcok és testrészek, amivel a művész jelzi, hogy az információs korszakban az emberek könnyen elveszthetik magukat.
Infó: Szabó Menyhért: Statikus szilárdság széttöredezett formái. Einspach & Czapolai Fine Art. Megtekinthető 2024. december 6-ig
