Nincs is szebb annál, amikor a túlhízott forradalom saját gyermekeit kezdi felfalni. Történt, hogy Dúró Dóra, aki amolyan reneszánsz ember, hiszen egyszerre tölti be a nemzet őrzőjének kényes és sokoldalú szerepét, miközben színház-, könyv- és kiállításkritikus, vagyis rajta tartja az ujját a kortárs művészet ütőerén, nem mellékesen pedig édesanya és politikus. Kész csoda, hogy ennyi felelősség nem roppantja össze. Annál ügyesebben roppantgatja össze viszont a NER alapembereit, amikor épp nem könyveket darál le. Így pöckölte ki L. Simon Lászlót a Nemzeti Múzeum éléről, mert LMBTQ-rémeket látott a fotókiállításon.
Azt gondolnánk, ennyi dicsőség elég lehet egy életre is, ám Dúró még nagyobb fokozatba kapcsolt, amikor Vidnyánszky Attilába, a nemzeti kultúra pápájába szállt bele, illetve annak színházába. „A magyar Nemzeti Színház nem egy alternatív zugszínház egy diszkónak eladott templom és egy épülő mecset között Belgiumban, hanem Magyarország kiemelt nemzeti intézménye”, jelentette ki mindezt Jan Fabre, „egy szexuális zaklatásért elítélt belga rendező” darabja, pontosabban „gusztustalan provokációja” kapcsán. Ismerős és meglehetősen avítt felfogás ez: a nemzet „szentélyébe” csak odaillő, erényes, az ifjúság nevelését szolgáló előadások illenek. És mint mindig, ennek eldöntését – a darabok szelektálását – arra kell bízni, aki a legharsányabban bizonygatja, hogy igenis tudja, mi kell a magyar nemzet épüléséhez.
Ám a legszebb az egészben, mégis Vidnyánszky reagálása, amely a következő állításban csúcsosodott ki: „Elgondolásom szerint a nemzeti kultúra elidegeníthetetlen része a művészi szabadság: ez az erény napunk ideológiai harcaiban hatalmas veszélyben van.” Azon most ne akadjunk fel, hogy a művészi szabadság nem erény, hanem bármilyen alkotási folyamat szükségszerű feltétele, és a „napunk” helyett jobban passzolna a „napjaink”. Mint ahogy azon sem, hogy nem csupán a nemzeti kultúra, hanem az egész kultúra elidegeníthetetlen része. (Azt sem ártana egyszer tisztázni, hogy mitől lesz nemzeti egy kultúra, és mitől „nemzetietlen”. Az én szerény felfogásom szerint minden alkotás, ami magyar nyelven születik magyar művészek révén, mind a nemzeti kultúra része, és nem csupán az, ami a döntéshozók ízléséhez passzol.) Inkább azt rögzítsük, hogy végre az is kénytelen elismerni a művészi szabadság fontosságát, aki az elmúlt időszakban mindent megtett, hogy a vele nem egyetértők számára korlátozza vagy egyenesen megtagadja.
A művészi szabadságra ugyanis nem csupán akkor kell(ene) hivatkozni, amikor a mi „provokatív” előadásainkat védjük, hanem akkor is, amikor a másokét. Az a szabadság ugyanis mit sem ér, amelyik szelektív, amelyik csak a kivételezetteknek jár, hiszen akkor az már az önkény eszköze. Vidnyánszky önérzetessége ezért árulkodó: nagyon is jól tudja, hogy milyen károkat okozott a hazai kulturális életben mások szabadságának ellehetetlenítésével, de ez fájni csak akkor fáj, ha véletlenül épp őt támadják a még nálánál is kompromisszumképtelenebbek.