- Cserhalmi György szabadsága

Belép Cserhalmi György az Örkény Színház színpadára és pillanatok alatt ovációval fogadja a közönség. Természetes módon elegáns, a járása kissé bizonytalan, tekintete, mosolya tiszta és vonzó. Sármos, még mindig az! Mácsai Pál meg is jegyzi, hogy ez a fogadtatás most nem neki és Csáki Juditnak, a Cserhalmiról szóló most megjelent kötet szerzőjének szól. Hanem Cserhalminak, aki - ahogy a házigazdaként is működő Mácsai hozzáteszi - már a nyolcvanas években legenda volt, amikor ő még a főiskolára járt, azóta meg egyre „legendább”. És öntörvényű, egyáltalán nem simulékony.

Ez rögtön kiderül, amikor arról beszélnek a szerzővel, hogy jött létre ez a kötet. Nehezen, mondja a szerző, majd hozzáteszi, hogy az is érv volt, hogy Cserhalmi is készül egy könyvre, ilyenkor érintve érzi magát. Ezt olyannak tartja, mintha ő feljönne a színpadra Hamletet játszani. Erre Cserhalmi megjegyzi, olyan „cserhalmisan”: „nem tudom, hogy te milyen Hamlet lennél, de az én könyvem jó lesz.” A nézőtéren kitör a nevetés. Persze Csáki Judité is jó, leginkább éppen Cserhalmi miatt. Na és amiatt ahogy a szerző összerendezte, monológgá sűrítette azt a sok beszélgetést, amit a nyáron folytattak. (Felelős szerkesztő: Nádor Zsófia) Leginkább a Balaton-felvidéken, a Káli -medencében lévő Kékkúton, ahol Cserhalmi egy ideje él, vagy Juditék onnan három kilométerre lévő balatoni házukban, vagy az egyikőjük, vagy másikuk kertjében. Sokat dumáltak, főztek is. A szerzőre nem a könyv, hanem a Cserhalmival töltött közös idők miatt irigykedem kissé, hogy élőben élvezhette azt a sok anekdotát, miniportrét, amit a kötet alanya rögtönzött ismert, vagy kevésbé ismert pályatársakról, barátokról. A történetek egy szubjektív XX. -XXI. századi sajátos, ám nagyon izgalmas kultúrtörténetté állnak össze.

2021-ben ott voltam Cserhalmi György székfoglalóján, amikor belépett a Magyar Művészeti Akadémiába. A beszéd nagy vihart kavart. Amiatt, hogy szabad volt és meglehetően nyílt és őszinte. Nem húzott sem ide, sem oda. Mindenki megkapta a magáét, kiállt például az akkoriban a célkeresztbe került Színház-és Filmművészeti Egyetem függetlenségéért, megvédte az intézmény szakmaiságát. Ő is oda járt persze. Többek közt ez áll a beszédben: „olyan országban jó élni, ahol a politika nem téveszti össze magát a tízparancsolattal, ahol hihetünk magunkban, és ahol hisznek nekünk. Az a beteges gyanakvás, amelybe beterpesztették magukat az ügyek intézői, nem ilyen színházat és mozit akar. Egyféleséget akarnak. Olyan masszát, amelyből egyformára lehet szaggatni az ott tanulókat, és ha nem ehhez hasonultok, akkor nem vagytok jó honleányok és honfiak! Isten ne adja, hogy ebben a hazában megint bizonyítani kelljen, hogy ki a jó hazafi!” ( A székfoglaló teljes terjedelmében bekerült a kötetbe.)

A helyzet azóta sem változott sokat. Cserhalmi azonban nem foglalkozik a napi kultúrpolitikai harcokkal. Elegáns mozdulattal túllép ezeken. Amikor mond valamit, érdek nélkül, belső meggyőződésből teszi. Látott már sok mindent és mindenkit, minden oldalról meg is van a határozott véleménye. Nem hagyja magát megbélyegezni, inkább elvonult. Megtartotta a pesti belvárosi lakását, de már kékkútinak számít, ott érzi jól magát a háromszáz éves parasztházban, aminek a kertjét már ő alakította ki. A főnök a napi döntésekben lánya, Sári. Cserhalmi azt mondja, megtanult hátralépni. Pedig mindig is elöl volt. Több mint kétszáz filmszerepet és nagyjából ugyanennyi színpadi feladatot kapott meg. Ezek többsége főszerep. Hat éve a betegsége miatt nem játszik. Amikor a könyvbemutatón megkérdik tőle, hogy hiányzik-e, azt válaszolja: van olyan nap amikor egyáltalán nem, örül, hogy túl van az egészen, nem kell legalább szöveget tanulnia. De van amikor, furcsán érzi magát, valószínű a színészet hiánya miatt. Egész életében szorongott. Édesanyja ünnepelt operadíva volt Debrecenben. Aztán járt fia premierjeire, büszke volt rá. Előfordult, hogy egy hatásos pillanatban felállt és annyit mondott: „az én fiam”. Innen kezdve mindenki csak Varga Magdára, az operaénekesre figyelt.

A kötet tele van olyan történettel, amely után az olvasó vagy nagyon nevet, vagy meghatódik. Ami összeköti őket az az, ahogy Cserhalmi közreadja őket. Nem szokás manapság így mesélni, ennyire egyenesen, manírok, elkötelezettség, pártosság nélkül. Beszél Bódy Gáborról, Latinovitsról, Majorról, Gobbiról, Székely Gáborról, Zsámbékiról. Sok mindenkiről. Arról, hogy volt egy filmforgatás, amiben a szerepe szerint meg kellett volna halnia, de annyi ilyet játszott már filmen és a színpadon, hogy egyszerűen nem tudott megjelenni időben, amikor ezt a jelenetet felvették. Aztán több nap késéssel mégiscsak megcsinálta. De mint a kötet alcímében is szerepel, úgy érzi, „nem lehet mindennap meghalni.” A feleségét elvesztette, ő is beteg lett. Erről is őszintén beszél, persze csak annyit, amit még komfortosnak és illendőnek tart. Nem sajnáltatja magát, viseli a sorsát. Azt mondja, sokat tett azért, hogy rákos lett. Szeretett tanítani, bár szerinte, ő inkább beszélgetett a növendékeivel. Azt sajnálja csak, hogy nem tudott a színpadtól elbúcsúzni. Lehet, hogy nem véletlenül, hanem azért, mert még nincs itt ideje a búcsúnak. Legyen velünk sokáig! A történeteit pedig nagyon is érdemes elolvasni, a szerencsésebbeknek személyesen meghallgatni.