Egyszer egy negyven körüli nő valamilyen buliban a budiban, szinte félmeztelenre vetkőzött és a csapnál mosta a hónalját, miközben azt kiabálta a mellette álló barátnőjének, hogy elege van a változókorból, utálja a hirtelen leizzadásait! – Tudod mi a baj Sári? Nekem erről senki nem mesélt!- mondta a barátnőjének, majd kiigazította a toalettjét é angolosan távozott.
Mivel anyám nekem sem mesélte, mivel az anyja neki sem mesélte, ezért vajmi keveset tudok jómagam is a változókor fizikai létjogosultságairól. Vajon milyen az valójában, amikor egy nő havi ciklusa megszűnik, lassú folyamat vagy hetek alatt végbemegy?
Most meg csak ámulok és bámulok, mint a nő a budiban, amikor ezek az események bekövetkeznek. Az első menzesz valamikor a hetedik osztály vége felé történt egy testnevelés órán. Szerintem ez olyan a csajoknál, minthogy az első csókot sem felejtjük el. Hát ezt se!
Akkor is csak ámultam az alsóneműn megesett barna folton és csak lassan állt össze a kép arról, hogy mi történik velem. Leginkább a már beavatott osztálytársnőknek köszönhettem a részletes felvilágosítást. Aztán az ember lánya hozzászokik, hogy ez van, és ez jönni fog minden hónapban, mint egy stréber kismikulás. Aztán majd nem jön, ha egyszer babát várunk, és akkor milyen jó lesz. Ha anyám nem is mesélt ezekről a dolgokról, szerencsénkre volt egy osztályfőnöknőnk, aki minden tabu nélkül adott választ a kérdéseinkre az egyik délután, amikor ott maradtunk vele iskola után. Valahogy Anikó néniben megbíztunk, és mindenki feltette neki azokat a kérdéseket, amik otthon szóba sem jöhettek.
A mai napig hálás vagyok neki azért a délutánért, mert sok mindenre fény derült, rengeteg dolgot elmondott a szexről, az érintések gyönyörűségéről és arról, hogyan is működik egy kapcsolat normál esetben egy nő és egy férfi között.
Természetesen a fogantatás misztériumát már általános iskolában, majd gimnáziumban is megtanultunk, hatalmas röhögések között, de érdemi információkat a konkrét testi változásokról nem nagyon kaptunk. Minthogy a szülésről sem sokat meséltek. Bár mindkét nagymamám szült nyolc-nyolc gyereket, de a születésekről nem sok információt osztottak meg velem, csak annyit, hogy FÁJ. Szültem is két gyereket, az idősebbik császármetszéssel, a második simán megszületett. Az elsőszülött gyermekemnél oxigénhiány miatt vágták fel a hasamat, a második magzatom pedig tudta a dolgát a kilencedik hónap után. Ő jött a kiírt dátumot betartva annak, rendje s módja szerint. A második szülés után realizálódott bennem, hogy „simán” szülni sokkal menőbb, hiszen hamarabb épül fel a szervezetem.
Nyilván eszembe sem jutott, hogy az első gyermeknél ne legyen orvosi beavatkozás, ha az életéről van szó. Mindenesetre megnyugtató a tudat, hogy egy császármetszés után is megszülethet egy gyermek természetesen úton.
Aztán most itt van ez a fránya változó kor. Ez is olyan téma, ami eddig szóba sem került sehol, és csak kapkodom a fejem, hogy mi történik velem. Nálam a hirtelen leizzadás majd azonnali hidegrázás indította el a folyamatot. Senki nem mondta eddig, hogy az éjszaka közepén csutakvizesen ébredek majd, csupán azért, mert a testem a változások közepette velem szórakozik. Persze mindenhez hozzá lehet szokni, és amikor azt gondolná az ember, hogy akkor ez így lesz, és megy ideig s majd egyszer elmúlik, akkor jön a következő tünet.
A hirtelen szédülés.
Egyik pillanatról a másikra olyannyira forog a világ, mintha alkoholos állapotban nem tudnál egyenesen megállni. Viszont ez még annál is rosszabb. Hiszen bármelyik pillanatban rád tör az érzés, nincsen előzmény, csak beront ajtóstul, hívatlanul a testbe, és nem tudsz mit tenni.
Meg kell állnod, meg kell kapaszkodnod, és csak arra tudsz gondolni, hogy nehogy összeessél az út közepén, és semmiképp ne forduljon be egy kocsi nagyobb sebességgel, mert aztán véged. Szédülsz, minden erődet összeszedve támolyogsz el a kapuig, szigorúan az út szélére besorolva, ami persze külső szemlélőként úgy hat, mintha benned lenne öt feles és két liter bor. Megtalálod a kaput, próbálod beütni a kódot, de ez is nagy kihívás, hiszen a számok össze-vissza ugrálnak. Nagy nehezen kinyitod a berregő ajtót, majd kicsit összezuhansz a kapun túl. Legalább hazai pálya. Veszed a mély levegőt, becsukod a szemed, megpróbálsz lassan lélegezni, hiszen a társasház második emeletére még fel kell jutnod, hogy igazán hazaérj. Újabb közös ajtó, megszámlálhatatlan lépcsőfok, amiket általában kettesével veszel, most meg csapódsz a korláttól a falig, oda s vissza. Mikor felértél, már nincs erőd a kulcs után kutatni, így telefonálsz, és bízol abban, hogy valaki otthon van a családból, és beenged. A siker után tíz perc fekvéssel normál állapotba kerül újra a szervezet, mintha mi sem történt volna. Közben még lever a víz, majd hirtelen vacogni kezdesz, de ez már szinte semmi a szédüléshez képest.
A tehetetlenség, a kontroll elvesztése egyik pillanatról a másikra nagyon ijesztő állapot. Sajnos erről sem beszéltek egyik biológia órán sem. Nem mondta el senki, hogy milyen tünetek várhatóak, csökken avagy az egekbe emelkedik a vérnyomás hirtelen. Nem mesélték el azt sem, hogy ilyenkor cickafarkfű teát érdemes fogyasztani, de van lehetőség hormonkezelésre is akár. Nem hívta fel a figyelmet a háziorvos, nem mondta el a tüneteket, de a nőgyógyászok sem említették a rákszűrések során, hogy mire lehet majd számítani. Ugyanis ha lett volna némi felvilágosítás bármikor, bárkitől, akkor az ember kicsit nyugodtabb lenne az ilyen hirtelen bekövetkező fordulatok közepette.
Pedig minden nővel megesik. Tiszteletem a negyvenes nőnek a budiban, mert nyíltan mert róla beszélni, és azóta engem is foglalkoztat a változókor, mert bennem van.
