- Komédia a műtárgypiacon

A kicsit barna, de még nem rohadt gyümölcs szürke ragasztószalaggal, fehér falra rögzítve kínálta magát a New York-i aukciókra összesereglett, igényes publikumnak. „Sosem hittem volna, hogy az én számból elhangzik egyszer: a banán elkelt, 5,2, jutalékokkal együtt 6,2 millió dollárért” – nyilatkozta a Sotheby’s nem keveset megélt kalapácsos embere, Oliver Barker, észhez térve a hüledezésből, amikor véget ért a heves licit az „év műtárgyáért”. Comedian – így nevezte el az alkotó, Maurizio Cattelan a művét, amely talán egyféle komédia kezdetét jelzi a műtárgy-kereskedelemben. A piac komolyabb oldalán történelmi rekordot írt René Magritte szürrealista műve: 121 millió dollárt fizettek az amúgy 17 hasonló változatban létező festmény egyik példányáért.

Válogatós közönség gyűlt össze New Yorkban a novemberi árverési maratonra, a kínálatot XX-XXI. századi alkotásokból rakták össze az eladók. Sokan voltak a vevők, de nem költekeztek nagyvonalúan az amerikai választások, a háborúk és a kamatok körüli bizonytalanság árnyékában. A Rockefeller Centerben a licit több alkalommal is megakadt, kínos csendek, kiábrándítóan alacsony szinten megrekedt ajánlatok okoztak csalódást, ami különösen fájdalmas volt az utóbbi években felkapott fiatal művészek esetében. A számok visszaesést jeleznek, a várt 1,6 milliárd helyett, 1,3 milliárd dollár fordult meg a rendezvénysorozaton; a Christie’s 689 milliót könyvelt el, a Sotheby’s mérlegébe 533 millió került, míg a Phillips 79 milliós bevétellel szerénykedett. Jobb években 2,5 milliárd dollár körüli összeget számolt össze a három szereplő kasszazáráskor. Kevés kiemelkedő eredmény született, jó néhány művet nem sikerült eladni, az értékesítések árszintje pedig gyakran elmaradt a minimum becsértéktől, kivéve azokat a műveket, amelyeket garanciákkal támogatott meg az árverező, vagy egy harmadik fél. Sok volt a visszavont portéka, vélhetően az eladók az utolsó pillanatban döntöttek úgy, hogy rossz a pillanat.

A két nagy aukciósház, a jól bevált gyakorlat szerint, ismét előrukkolt egy-egy kivételes kollekcióval: mindkét gyűjtemény hozta a vártat, mind egy szálig elkelt. A Christie’s Mica Ertegun, a kiváló New York-i belsőépítész, dizájner gyűjteményével szállt ringbe, s egy csodás szürrealista Magritte-mű vitte a prímet, a Sotheby’s pedig a hajdani Palm Beach-i kozmetikai mogul, Sydell Miller gyűjteményének árverési jogát szerezte meg, a válogatás sztártétele itt Claude Monet alkotása volt. A reményeket mindkét blue chip beváltotta, a Magritte 121 millióért, a Monet 65 millió dollárért kelt el. Ám a krónikások csak rövid ideig lelkendeztek a két klasszikus sikere kapcsán, hogy azután egy másik szenzáció kerüljön a címlapokra, és csak remélni lehet, hogy a hagyományos értékek nem vesznek végleg a feledés homályában. A már említett banán tolakodott a figyelem középpontjába; de hogy milyen értéket képvisel, hát az a földhözragadt művészetrajongó, vagy a józan pénzforgató agyával nehezen meghatározható.

De előbb maradjunk az értelmezhető értékeknél, e kategóriában vitathatatlanul a legnagyobb szenzáció a „Fények birodalma” (L'Empire des lumières) című Magritte-alkotás volt, amely persze szintén elvont gondolkodók számára értelmezhető, de az érzékeket biztosan megérinti. A kép, amely az 1967-ben elhunyt belga festő, egyúttal a szürrealista kategória eddigi legmagasabb áron elkelt vászna, egy utcai lámpával sejtelmesen megvilágított házat ábrázol az éjszakában, miközben a környezet a kék égbolt nappali fényében ragyog. Magritte 17 változatban dolgozta fel ezt a témát. A sorozat eddigi legdrágább darabja 2022-ben 79 millió dollárért kelt el. Magritte a sorozat első darabját 1950-ben festette, amelyet 1954-ben, a Velencei Biennálén Peggy Guggenheim 1 millió líráért (!) vett meg – a bökkenő csak az volt, hogy a művész már három másik gyűjtőnek is elígérte alkotását, így nem maradt más hátra, mint újabb változatokat festeni. A most piacra dobott, az elsőnél kicsit nagyobb méretű vásznat egy holland gyűjtő, Willy van Hove szerezte meg 1955-ben, most Mica Ertegun, egy Romániából az USA-ba menekült belsőépítész gyűjteményéből került az aukcióra. Mica férje, Ahmet Ertegun, az Atlantic Records alapítója volt. A Fények birodalmának egy papírváltozata is megfordult a napokban New Yorkban, s 18,8 millió dollárt ért valakinek, de két másik Magritte-mű is elkelt a rendezvénysorozaton, további összesen több mint 14 millióval gyarapítva a bevételeket.

A másik szenzációt jelentő művet a Sotheby’s adta el: Claude Monet szignó nélküli Vízililioma (Nymphéa), amiből ugyancsak több változatot készített a festő, 65 millió dollárért talált vevőt. A kép Sydell Miller gyűjteményének részeként került kalapács alá. Miller, a szépségipar hajdan nagy szereplője, többek között az Ardell műszempilla és a hajápoló Matrix Essentials brand megteremtője, férjével, Arnolddal vájt szemmel gyűjtött műtárgyakat. A közönség lélegzetét visszafogva volt tanúja, hogy 34 ajánlat után, 59,5 millió dollárnál koppant a kalapács, a győztes az ázsiai részleg egyik irányítója, Jen Hua telefonjába mondta ki az utolsó szót. Az ázsiai vevő pénztárcája 65,5 millió dollárral lett könnyebb, miután kifizette a jutalékokat is. A Miller-gyűjtemény másik nagyágyúja egy Picasso volt, a La Statuaire (1925) 24,8 millióért kelt el, míg a harmadik sztártételért, Vaszilij Kandinszkij White Oval (1921) című művéért 21,6 millió dollárt fizetett valaki. Nem kis izgalmat okozott egy asztal is, persze nem akárki jegyezte: François-Xavier Lalanne aranyozott bronzból készült lábakon álló, elefántcsordával is alátámasztott üveglapja 11,6 millió dollárért talált vevőt.

Az „ömlesztett”, azaz nem egy kollekcióból felkínált művek sikere már mérsékeltebb volt, mindkét aukciósháznál. Kivételek persze voltak, így az amúgy 70 százalékos eladási arányt felmutató XX. századi kollekció tételei között a 86. évét taposó Ed Ruscha műve, amelyet a Christie’s-hez egy texasi milliárdos, Sid Bass adott be, nem kis izgalmat okozott. A Standard Station, Ten-Cent Western Being Torn in Half (1964) című, benzinkutat ábrázoló képre 59 millió dollárnál csapott le a kalapács, a vevő zsebe így költségekkel megfejelve 68,2 millióval lett könnyebb. Eladott a Sotheby’s is egy Ruscha-képet, a Georges’ Flag-ért 13,6 millió dollárt fizettek. Alberto Giacometti szobrai is figyelmet kaptak, az egyik, amelynek vevője a Guggenheim Alapítvány volt, 13,3 milliót fialt eladójának, egy másik pedig 26,6 millió dollárt ért. Pozitív lett Joan Mitchell mérlege is: 17, illetve 9,4 millió dollárért vásárolták meg két alkotását. A szürrealista művésznők sikersorozata is folytatódott. Leonora Carrington 1951-ben alkotott szobra, a Macskanő 11,4 millióért kelt el, vevője egy latin amerikai gyűjtő, Eduardo Costantini volt, aki Frida Kahlo képeiből is vásárolt a közelmúltban, de ő vette meg májusban Carrington egy másik alkotását, 28,5 millió dollárért.

Basquiat művei vegyes eredményt hoztak, a Phillips amúgy is csalódást keltő teljesítményére még rátett egy lapáttal, hogy nem sikerült eladni egy fára festett, triptichon önarcképet, amiért 15 millió dollárt reméltek. A Christie’s viszont több Basquiat-rajzot is értékesített, az egyik, amely 1988-ban, a művész halálakor, a New York Times nekrológját illusztrálta, 22,9 millióért talált vevőt, ám ez is elmaradt a hozzá fűzött 30 milliós reményektől. Yayoi Kusama Pumpkin (2022) című szobra is ár alatt kelt el 6,82 millión, míg David Hockney Four Empty Vases című alkotása befért a becsérték ollóba, 8,6 milliót adtak érte. Louise Bourgeois Les Fleurs (2009) című papírképe ugyancsak hozta a vártat, jutalékkal együtt 2,6 millió dollárt adott érte valaki. Jeff Koons is hozzájárult a top kasszához, polikrómmal bevont fa alkotása, Large Vase of Flowers (1991) 8,2 milliót ért, Cecily Brown The Butcher and the Policeman (2013) című képe pedig 6 millió dollárért talált vevőt. Egy Miro is feliratkozott az említésre méltók listájára, a Szerelem című képe közel 5 millió dollárt ért. Összességében 18 rekordot jegyeztek fel az árveréseken, mások mellett Magritte, Ruscha, Roni Horn, Firelei Báez, Denzil Forrester, Christian Schad, William Eggleston, Keith Haring, Basquiat, Louise Bourgeois és Roy Lichtenstein művei döntöttek egyéni csúcsot.

De a banán mindent elhomályosított. A fizikai mulandóságra ítélt műtárgy, amelyre a licit 800 ezer dollárnál indult – a Sotheby’s 1,5 milliós garanciavállalásával – 6,2 millió dollárért kelt el. A vevő a kriptokirály, a Tron-alapító Justin Sun persze élt a ház által felajánlott, kriptovalutában történő fizetés lehetőségével, ami lehet, hogy nem is volt olyan jó üzlet, miután a bitcoin a rendezvényt követően őrült szárnyalásba kezdett – a megállapodás nyélbeütésekor mintegy 93 000 dolláron állt az árfolyama, egy nappal később már 5000 dollárral többet ért. Ám ez vélhetően nem zavarta Sun-t, aki magasröptű nyilatkozatot tett: „Ez nem csak egy műalkotás, egy olyan kulturális jelenséget képvisel, amely hidat képez a kriptovaluta-közösség, a mémek és a művészet között. Hiszem, hogy ez a műtárgy gondolkodásra és vitára ösztönöz majd a jövőben, és a történelem részévé válik.” Azt is közölte, a banánt megeszi, amit néhány nappal később Hongkongban meg is tett. Az értéket amúgy az alkotótól, Maurizio Cattelantól kapott eredetigazolás, meg egy tekercs ragasztószalag, valamint újabb és újabb banánokhoz adott „szerelési” utasítások jelentik. Sun további 100 000 banánt akar vásárolni a manhattani zöldségestől, aki a rendezvény előtt 25 centért adta el a műtárgy alapját, amiről a katalógusban a Sotheby’s szakértője ezt írta: „A 21. század egyetlen más alkotása sem váltott ki botrányt, nem csigázta fel a képzeletet, és nem változtatta meg a kortárs művészet definícióját úgy, mint Maurizio Cattelan Komédiása. A kompozíció egyébként 2019-ben debütált az Art Basel Miamiban, mindjárt három példányban 120 000-150 000 dolláros árcédulával. Az egyiket David Datuna, performanszművész gyorsan megette, megjegyezve, hogy finom, de „túl sok ragasztó van benne”.

Az öt évvel ezelőtti árhoz képest a mostani értékesítés hozama 5000 százalékos...