Nos, a recept minimum meghökkentő, kivált azoknak, akik holmi éteri (morális-esztétikai) szférákban zajló szépelgésként képzelik el az irodalmat, holott alaposan szemügyre véve, az legtöbbször nem más, mint a kiszámíthatatlan élet mocskos lenyomata. Nagy íróvá válhatsz akár Te is, sugallja Buk (vagy ahogy novellái hőse után emlegeti, Hank) a kezdőkhöz intézett ajánlásában, igaz ehhez „sok jó csajt meg kell kefélned / és néhány kiváló szerelmes verset / is meg kell írnod (…) ha lehetőséged van szeretni / akkor legelőször is magad szeresd / de légy tudatában / a totális vereségnek (…) támadj, mint bika a viadalon / emlékezz a jó öreg szívós ebekre / akik olyan jól állták a sarat / Hemingway, Celine, Dosztojevszkij, Hamsun / ha nem hiszed / hogy nem voltak a téboly / határán kicsiny kis celláikban / mint te mostan / nők nélkül / élelem nélkül / remény nélkül / akkor még nem vagy kész. / igyál még több sört. / van idő. / ha nincs / az se baj / úgy is jó.” (Fenyvesi Ottó fordítása)
Az élmények forrása mi más is lenne, mint a mély-világi LA-életforma. Persze nem (elsősorban) a Los Angeles feelingre kell gondolnunk, sokkal inkább a Lúzer Alkoholistáéra (Bukowski önjellemző szójátéka a Ponyva című szürreális detektívtörténetben található). Lebujok, alkalmi munkák, lepattant bérlemények, leamortizált kurvák és rajongó bölcsészkari luvnyák, gépelés közben Brahms vagy Bach, azaz kizárólag klasszikusok – így működik a Bukowski-féle valóságshow. „Mindig is elbaszott valaki voltam – az a típus, aki rosszat szól, akitől rosszkedvűek lesznek az emberek. Néha rám jön, hogy nem igazán tartozom ehhez a világhoz. (…) Mondhatom, nem szeretem az embereket, tényleg feszültté válok a közelükben” – vallott magáról 1976-ban a Rolling Stone magazin riporterének.
Bukowskit felfedezését mi, anyaországi magyarok (mint megannyi előlünk titkolt kortárs nyugat-európai és amerikai underground művészt) az újvidéki Új Symposionnak köszönhetjük. Halálának évében jelent meg első kötete, az Egy vén kujon jegyzetei (Notes of Dirty Old Man) Balázs Attila fordításában. Az iszákos, magányos farkas ezekben a Balázs által Bukowski bluesoknak nevezett önéletrajzi történetekben is az utca pikareszkjét írja. A nagy elődhöz, Henry Millerhez hasonlóan ő is viszonylag későn kezdett publikálni. 1955 után több mint két tucat könyve jelent meg, egyebek között négy regény, öt elbeszéléskötet, pár vegyes- és verseskötet. A legtöbb magyarul kiadott munkája, ahogy ez a mostani is, a két legmegszállottabb magyar Bukowski-rajongó fordító egyikét, Pritz Pétert dicséri. A város legszebb nője kötet harminc sztorijából négyet a másik Buk fan, Bajtai Zoltán tolmácsolt magyarra. Ezekről az 1980-as években született novellákról is leírhatnánk a szokásos toposzokat: megrázó, letaglózó, groteszk, obszcén, abszurd, gyomorba vágó stb., de mindennél többet mond az egyik címe: A politika olyan, mintha megpróbálnánk seggbe dugni egy macskát.
Bukowskit olvasni pedig olyan, mintha ülnénk egy kocsmában és találomra belehallgatnánk piások, kurvapecérek, prostik, csövesek és prolik többnyire elvetemült és agyament beszélgetéseibe. Foszlányokban, töredezetten, gyors snittekben kapjuk az arcunkba a szörnyeteg valóságot, ahogy a kukkoldában a látványt a kéjleső. Bukowskinál nincsenek tabuk, nincs öncenzúra, a dolgok a nevükön vannak nevezve; ez a próza olykor hányásszagú, húgy- és spermafoltos, hisztérikus, már-már elviselhetetlen, akár az élet. De hát hogyan is lehetne más, amikor Buk szerint „Egy írónak azt kell papírra vetni, amit lát és érez függetlenül a következményektől. Viszont minél több következménnyel szembesül, annál vehemensebben lendül támadásba. Egyesek szerint ez őrültség, szerintem majdnem-igazság.”
Nála mindig in medias res csöppenünk a szituba, és csodák csodája a történet valahogy mégis összeáll. Nem szarakodik szereplői lelkével, fizimiskájukra mindig megtalálja a leginkább odavaló két-három jelzőt. Beszélteti őket, pontosabban beszélnek maguktól, ha kell, ha nem. Úgy beszélnek, ahogy gondolkodnak, így aztán nem marad rejtett üzenet. Nem kell a sorok között, fölött, alatt olvasni. Bukowskinál a párbeszédpanelekből (Hemingway és Faulkner über alles!) áll össze a történet. Amiről beszélek, az vagyok. Hétköznapi helyzetekből (ivás, pénz, munka és nő után kajtatás stb.) hajt ki a brutál, obszcén őrület: a dackiülő- meg a bulagép, a mindennapok morbid kisszerűsége és valószínűtlensége. A szintén Pritz fordította Ponyvában mondja Lady Halál, vagyis Bukowski: „Az ember arra született, hogy meghaljon. S miből áll minden? Lötyögésből és várakozásból. Az ember várja a vonatot. Vár egy pár hatalmas mellre egy augusztusi éjszakán egy vegasi hotelben. Vár az egérre, hogy énekeljen. Vár a kígyóra, hogy szárnyat növesszen. Lötyög és vár.”
Epilógus. Egyszer, még a kétezres évek elején egy elborult éjszakán a Rákóczi téri Csiga ivóból szobrász barátommal kidobtunk egy hozzánk hasonlóan ittas férfiembert. Abban a hiszemben voltunk, hogy egy nőt molesztál. Olyan volt az egész, mint egy mini Bukowski-novella. Tévedtünk, amit mi abúzusnak láttunk, csak egy baráti civakodás volt. Ezzel az írással kérek elnézést utólag a kiváló fordító-író-zenész Bajtai Barangó Zoltántól.
(Charles Bukowski: A város legszebb nője. Troubadour Books Kft, 2024. Fordította Pritz Péter és Bajtai Zoltán)
