Emlékszem a torokszorító érzésre, ami elfogott 2019. április 15-én, amikor a tévé élőben közvetítette, ahogy a lángok egyre jobban elborítják a párizsi Notre-Dame-székesegyházat. Olyan volt, mintha a saját házam égne. Pedig nem mondhatnám, hogy rendszeres látogatója lennék Párizsnak (egy alkalommal voltam ott szűk egy hétig), és a katedrálishoz sem köt túl sok személyes élmény. Mégis. A francia főváros annak is otthona és annak is jelent valamit, aki sosem járt ott. Vele szemben sosem éreztük közhelynek, hogy az európai kultúra szerves része, közös örökségünk alapköve, a kézzelfogható és kimondatlan vágyak centruma.
És nem is kell Victor Hugo rajongójának lenni ahhoz, hogy a város egyik, ha nem a legfontosabb szimbólumát ugyanígy kezeljük. Ám még ennek ellenére is igen megható volt, hogy rövid idő alatt több mint 840 millió euró jött össze a felújítási munkálatokra a világ szinte minden részéről. Mint ahogy az is, hogy az olimpia játékok atlétikaversenyein a bajnokok által megkongatott harang a székesegyház egyik tornyába került, ami szintén jelezte ezt a minden konfliktus felett álló közösségi erőt. Mert a minap átadott templom, amelyet a turisták csak június elejétől vehetnek birtokba, mára az összefogás gesztusának jelképével is gazdagodott. A csoda, hogy a szörnyű baleset ellenére az épület nem rogyott össze, megmenekült az oltár, a nyolcezer sípos orgona, a szobrok, a képek és még a ledőlő tornyon álló rézkakas is, már a mi közös csodánk.
Amint közös csoda maga az elvégzett munka is, melynek során ősrégi szakmák tudása (az ácsoktól a kőfaragókig) keveredett a legmodernebb technológiával, a mesterséges intelligencia lehetőségeivel, amely – mint olvasom – tíz hónappal is lerövidíthette a felújítás időtartamát, és így maguk a munkálatok mindössze három évig tartottak. Eközben meg kellett oldani az ólomszennyezés problémáit, megfelelni a világjárvány és az energiaválság kihívásainak, illetve menedzselni a „mi legyen korhű, mi legyen kortárs megoldás” felhorgadó és máig tartó vita hullámait. Vagyis egy olyan időszakban menteni a legjobb tudásunkkal és legjobb képességeinkkel a kultúrkincsünket, amikor sok minden próbálta meg kikezdeni – köztük néhány háború – a közös cselekvés hatékonyságát.
Ha a most átadott, és ismét igazi pompájában ragyogó Notre-Dame felől nézem magunkat, akkor jó okunk van reménykedni. Hiszen ez egy igazi diadal. A munkások, az adományozók, a csodában bízók, a hívők és művészetpártolók, de még csak a távolból szurkolók diadala is. (Hadd engedjem szabadjára a populista énemet: a magam részéről csak őket hívtam volna meg az ünnepélyes megnyitóra, és nem a politikai celebeket.) Olyan győzelem, amely túlnő a munkálatok java részét elvégző és koordináló francia nemzeten, és igazából emberi mivoltunk legjobb arcát mutatja. A teremtő és értékeket megóvó részünket, amelynek mindig lesz esélye fennmaradni, tán még a kataklizmákkal szemben is. A székesegyház a múltunk mellett tehát immár a jövőnket is magában foglalja. Hitet és erőt sugároz.