- Nem célja, hanem oka - Kupihár Rebekával fóliázott erdőről

A jelen magyar politikai-társadalmi miliőben sokatmondó, ha egy könyv fóliázott. Talán eleve meghatározza, ki veszi le a könyvesbolt polcáról. A kötete borítóján egy fóliázott fenyőerdő látható. Provokáció? Gúny? Elhatárolódás? Mi volt a szándék?

Provokálni nem áll szándékomban, de egyértelműen igent mondtam az elkészült borítóra, amikor megláttam, nagyon eltaláltnak érzem. A képtelensége, a kontrasztossága tetszik, ahogy egy olyan élő, természetes, burjánzó dolgot próbál lefóliázni, mint az erdő – a borító egyébként a „menekülési terv” című vershez született. És persze befolyásolhatja, ki emeli le a boltokban a polcról, de bízom benne, hogy az érdekessége miatt még azok is kézbe veszik, akik amúgy talán éppen fóliáznák… Ha valaki kinyitja, látni fogja, nincs mögötte üres provokáció. Bizakodó vagyok e tekintetben.

Nem inkább naiv?

Reménykedő és optimista alkat vagyok – és a versek magukért beszélnek.

A kötet címe nem kevésbé figyelemfelkeltő: létezik szexuális orientáció szerinti metafizika/transzcendencia? A Sírj nyugodtan című versben az isten is teremthető: „írok nekünk egy családot, / közös vezetéknévvel, / egy istent”. Hányféle isten lebeg a vizek felett?

Hogy van-e szexuális orientáció szerinti isten? Hát, ezt nem én találtam ki, ez a narratíva az uralkodó: van egy isten, aki szereti azokat, akik a megfelelő módon vonzódnak az ellenkező neműekhez, és nem szereti azokat, akik az azonos nemű emberekhez vonzódnak. Ez nyilván sarkított olvasata a szent szövegek bizonyos részeinek, amiket előszeretettel idéznek néhányan; de én ebbe próbálok belepiszkálni. Felhívni a figyelmet arra, hogy az isten fogalom projekciós felület, és mint ilyen, egyben hatalmi eszköz is. Ahogy a versben is olvasható, a teremtésben mi is benne vagyunk, kölcsönösség áll fenn: ahogy ő teremt, mi legalább ugyanúgy teremtjük őt. Az istenkép és istenkapcsolat, ami megjelenik a szövegekben, értelmezhető önvédelmi mechanizmusként, kapaszkodóként, amit a versbeszélő magának teremt, hogy szerethetőbbnek vagy elfogadhatóbbnak érezze magát. Tehát ez a teremtés kölcsönös. És ebben a felelősség is óriási, mind magunk felé, mind a mások számára való közvetítésben.

Mit gondol, a költészetnek, a nyelvnek van neme – túl a nyelvtani nemeken? Van női, férfi- vagy más nemű írás?

Erre nem tudom a választ. Csak azt tudom, hogy én nagyon tudatosan odafigyelek arra, hogy legalább annyi női szerzőtől olvassak, mint férfi szerzőtől, mert azon kaptam magam visszanézve az olvasmánylistáimat, hogy sokkal több férfi szerzőtől olvasok, mint nőitől, és ez zavart.

Ha már olvasmánylista: milyen meghatározó könyveket, akár elődöket említene, melyek hathattak a keresztény költészetére?

Az Ahol a csend magasztal című kötetet emelném ki, amely egy karthauzi szerzetes naplóját és levelezését rejti, illetve a Mónika naplóját, amelyet egy magyar ciszterci nővér írt – ezek biztosan hatottak rám, fontos olvasmányaim voltak. Hasonlóképp megrendítő volt számomra Radclyffe Hall A magány kútja című regénye, amelynél a queer irodalom és a kereszténység már összeér.

A test sajátos érzékelése, az identitás nyelvének keresése nagyon erőteljes költői nyelvezetet eredményez a kötetben, mindeközben újragondolásra késztet az egész nyugati világkép, filozófia, szemléletmód kapcsán, akár a nemek dualista felfogása, a nyelvi és valóságelemek szegregációja, vagy éppen propagandisztikus manipulációja kapcsán. Felforgató hatású. Van önben ez irányú váteszi szándék?

Ha van is, tudattalanul van. A cél erős tudatosságot feltételez. Nekem reményem van, hogy talán ezt váltják ki a versszövegek. Nem ez lebeg a szemem előtt, amikor írok – írni viszont muszáj, és csodálatos érzés a számomra. Nemes Nagy Ágnes mondja: azért ír az ember, amiért a szél fúj – nem célja, hanem oka van az írásra. Így vagyok ezzel én is.

A hat ciklusra tagolt 62 vers látszólag felépít egy életrajzot, már ha a versbeszélőket „egy”-ként azonosítjuk, és ez a megszólaló a propagandisztikus gyűlöletbeszéd – mely a magyar társadalom minden szintjén tapasztalható – elől elmenekül, külföldön telepszik le, hogy családot alapíthasson. Legalábbis konstruálható egy ilyen olvasat is. Miközben a versei mégiscsak abban a közegben jelennek meg, válnak jelentésteli olvasatokká, ahonnan távozott, de ahová visszavágyik. Nincs itt némi ellentmondás?

Nagyon sok ellentmondás van a kötetben, éppen ezek az apró, egymásnak ellentmondó részletek és információk miatt nem lehet koherens egész történetté formálni, és egyetlen versbeszélőre redukálni a megszólalókat, így sokkal szabadabb a tér, írónak, olvasónak egyaránt. A kérdésben említett ellentmondás kapcsán: azt hiszem, a vágyaink alapvetően és általánosságban is sokszor ütköznek egymással. Egyszerre akarhatunk valamitől elszakadni, ugyanakkor nem is tudunk elszakadni tőle – például a hazánktól –, mert oda tartozunk.

A kötet verseit rajzok egészítik ki. Milyen funkcióval bírnak?

Nemcsak írni, rajzolni is szeretek. Ezek nem valódi illusztrációk, szándékom szerint inkább olyan képek, amelyek kinyitják, továbbviszik a versszövegeket. Van olyan, ami párban áll egy verssel, de van olyan is, ami valami olyasmit tud megjeleníteni, amit egy szöveg nem – ahol már nem tudnak szavak állni.

Irodalomterapeutaként praktizál – a költészet olvasása, írása hogyan, mennyiben segíthet azoknak, akik a különféle gyűlöletbeszédek elszenvedői?

Azon nyilván nem tudunk változtatni, ki mit mond nekünk. Azon viszont igen, hogy ezt miként értelmezzük, hogyan reagáljunk rá, mind belül, mind kívül. És ezzel akár minimális hatással lehetünk azokra, akik a gyűlöletbeszédet gyakorolják. Az irodalmi szövegekkel foglalkozó irodalomterápia jobbára csoportos módszer, és már ezáltal megerősítő, segítő, gyógyító hatású tud lenni az egyénnek, aki azt látja, nincs egyedül a problémáival, más is szembesül velük, sérül, nehezen reagál rájuk. Ez a zéruspont, amitől elindulhatunk abba az irányba, hogy megvédjük magunkat, hogy eltöprengjünk, mit is tudunk kezdeni az egésszel akár a személyes szintünkön, akár nagyobb rendszerekben gondolkodva. Ezért olyan jók a csoportok, mert bennük van a másokhoz való kapcsolódás lehetősége. De az olvasás önmagában is magányt oldó tevékenység, az benne a felszabadító, hogy sok mindent megtudhatunk a világról, önmagukról – és hogy rájövünk: nem vagyunk egyedül.