Teó, a főhős nem éppen szerethető figura, goromba az emberekkel, rosszul bánik a lányokkal, sokszor szexista, és mintha még a saját érzelmeit is nehezen azonosítaná, nemhogy másokét. Miért éppen az ő szemszögéből, naplójából ismerjük meg a titkok által övezett Szexművészeti Egyetemet?
Nagy kihívás volt, hogy meg tudom-e úgy írni Teót, hogy jól lehessen gyűlölni, és a végére mégis megszeretni. Hogy tudok-e olyan összetett karaktert kitalálni és megírni, aki valahogy felbolygatja az olvasó agyát. Remélem, attól, hogy az olvasó utálja a főhősömet, nem fogja a regényemet is utálni. A másik nagy kihívás számomra a naplóforma volt, hogy hogyan találom meg egy ilyen egyszerű lineáris, kronologikus elbeszélésmódban a kísérletezés lehetőségét, a fricskát, a játékosságot.
Egy videóban azt nyilatkozta, a Teóhoz hasonló férfiak közöttünk járnak, mindannyian ismerünk ilyen személyiségeket. Közelebb jutott a megértésükhöz?
Hát, attól, hogy ábrázoltam, megértettem a mozgatórugóit. És persze kialakult bennem az empátia is. Teó egy klasszikus rejtetten elhanyagolt gyerek. Látszólag mindene megvolt, csak éppen a figyelem, az érzelmi támogatás hiányzik a szülők részéről. Ez egy generációs jelenség, sok mostani fiatal úgy nőtt fel, hogy a szülei (és nagyszülei) tulajdonképpen alájuk toltak mindent, volt pénz, paripa, fegyver, Disney-filmek és képernyőzés egész nap, de közben nem kaptak valódi figyelmet. Nincs idő ráérezni, hogy mit is akar tulajdonképpen a másik, csak tesszük a dolgunkat rutinszerűen, ahogy a magazinokban előírják nekünk: kellemesen szórakozunk egymás társaságában. És emellett ott van az interneten elérhető pornó, amit tulajdonképpen elkerülni sem lehet. Később pedig tovább rontják a helyzetet a randiappok, a gyors és felületes kapcsolatok, amelyeknek a végén csömör és felcserélhetőségérzés marad. És akkor még nem beszéltünk a világ nagy szorongásairól: a járvány, a háborúk, a klímaváltozás, az AI… reggelig sorolhatnám. Szóval Teót nem nehéz megérteni, de attól még egy igazi Teót nem lenne könnyű elviselni. És inkább terápiára kéne küldeni, mint kapcsolatot kezdeni vele. Teónak ráadásul van egy pluszkényszere, ami nem az egész generációjára jellemző, csak őrá: mindent, ami megfogalmazódik a fejében, meg is kell tennie. Írás közben ez rám is igaz lett: ha valami eszembe jutott, hogy milyen őrültség juthatna ebben a helyzetben Teónak az eszébe, merre is mehetne ez szereplő, muszáj volt vele meg is csináltatnom, akármennyire kínos és keserves út volt.
A titokzatos, mendemondáktól övezett, már-már belterjes regénybeli Szexművészeti Egyetem ihletője az egykori valóságos Színház- és Filmművészeti Egyetem, ahol ön is diplomát szerzett filmdramaturg szakon. Ez akkor válik teljesen nyilvánvalóvá, amikor az uralkodó hatalom bejelenti, hogy alapítványi fenntartásba veszi az intézményt, a diákok pedig erre válaszul egyetemfoglalásba kezdenek. De miért pont szexre cserélte a színház- és filmművészetet?
Olyan dolgot kerestem a színház, illetve a művészet allegóriájának, amiért lehet élni, és amiért meg is lehet halni. Ami elég drámaian súlyos ahhoz, hogy hegyeket mozgasson meg. A régi Színműn megtanították az embereket arra, hogy ez a hivatás olyan dolog, amiért életüket és vérüket kell áldozni. Pont ez az, ami aztán elveszett a modellváltással, és próbál kimentődni más csatornákon, a Freeszfén és más műhelyekben. De az a masszív, közös valami elveszett. A szex is ilyen titokzatos, misztikus dolog, amiért sok mindent feláldozol, amivel ösztönösen tudsz sérülni, amikor kirakod a lelkedet a színpadra vagy éppen az ágyra. És ott van az a párhuzam is, hogy a popkultúrán belül is vannak jobb meg rosszabb alkotások és termékek, és próbálunk valahogy ízléssel disztingválni az igazán jó és a rossz között. Ebben a világban tulajdonképpen a kommersz művészet a pornó, a szexművészet pedig a magasművészet. Az is fontos volt nekem, hogy Teót végigvezessem az úton, amelynek során rájön, hogy a szexművészet valójában a szerelemről, az érzelmekről szól. Ehhez az is kellett, hogy ő mindettől nagyon távolról induljon.
Ebben a világban tulajdonképpen a kommersz művészet a pornó, a szexművészet pedig a magasművészet.
A címmel és a borítóval együtt mindez igencsak provokatívnak számít a könyvfóliázás korában. Mennyire volt ez cél? Mit szól az egykori SZFE-s közeg a párhuzamhoz?
Nem a provokáció volt a célom. Írás közben legfeljebb magamat akartam provokálni. Én túl jó kislány vagyok ahhoz, hogy ennyire szabadszájúan írjak a szexről, kényelmetlen volt ez a feladat. Nehezen is ment. Próbáltam magam rátréningezni, olvasgattam pár „hot spicy” jelenetet divatos női regényekből. Az igazat megvallva eléggé meglepett, hogy milyen szexleírások csúsznak el simán a „romantikus irodalom” címszó alatt. Ehhez képest az én regényem szinte prűd. A címéről és a borítóról sem gondoltam, hogy különösebben provokatív lenne (bár a nagymamámnak erről más a véleménye). Azt őszintén remélem, hogy a volt tanáraim és iskolatársaim nem akadnak fenn ezen a színházművészet/szex párhuzamon. Biztosan kiérezhető, hogy mennyi szeretet és tisztelet van emögött. Mennyire vágynék még vissza abba a szívmelengetően fanatikus alkotó közegbe, aminek abban a három évben, míg oda jártam, a tagja lehettem. Úgy éreztem magam, mintha a Roxfortba járnék. Szóval összességében amit én erről a világról írok, az szerintem pozitív, még úgy is, hogy szatírát csináltam belőle. Én egy ironikus-önironikus alkat vagyok, az írás sem megy másképp.
Hogyan jelenhet meg Harry Potter világa egy regényben, amit részben a magyar közélet, az egyetemek erőszakkal történő modellváltása ihletett?
Az Y és Z generáció számára a Harry Potter meghatározó élmény volt, szinte megkerülhetetlen. Mi voltunk azok, akik minden évben várták a levelet a Roxfortból, hogy mehetünk oda tanulni, aztán rohadt csalódottak voltunk, amikor a bagoly nem érkezett meg. A Szexművészeti Egyetemben és Roxfortban közös a titokzatosság, hogy a kívülállók azt sem tudhatják, hol van. Akit oda felvesznek, beavatást nyer az adott művészet mágikus titkaiba. Nagyon jól szórakoztam, amikor kitaláltam az iskola szabályrendszerét, és amikor a tanórákról, az iskolai feladatokról írtam. Az egyetemfoglalás utáni események, az iskola átalakítása utáni állapot pedig hasonlít arra, mikor a halálfalók átveszik a hatalmat a Roxfort fölött. Ez még egy kicsit jobban is foglalkoztatott, mint maga az egyetemfoglalás megírása, azt nálam pontosabban, hitelesebben megírták és -írják mások. Az egész modellváltás, az arra adott reakció inkább csak egy keret, engem leginkább a szereplők talajvesztése és az egymáshoz fűződő viszonyaik megváltozása érdekelt.
Az olvasók mégis valószínűleg erre fognak leginkább rezonálni, hiszen tudható, hogy ön – bár mire az események az SZFE-n eszkalálódtak, éppen végzett – belülről is látta, amit a többség csak kívülről. Mennyire volt ez meghatározó élmény?
Az ősélmény végül az lett az egész közösség számára, hogy a hatalommal nem érdemes tárgyalni, mert ők sem tárgyalnak. Vagy elsöpörjük, vagy ők söpörnek el minket. Az SZFE-t sikerült elsöpörni, és ez az egész szakmára hatással van. Régen egy színészosztályba jelentkezett körülbelül 1400 ember, közülük felvettek 10-15-öt, majd őket éjt nappallá téve képezték arra, hogy tényleg az életüket és a vérüket adják a szakmáért, ez nagyon sok fanatizmust, munkamániát igényel. De cserébe biztos volt, hogy a rendezők 4-5 évente rendezhetnek egy filmet, a színészek el tudnak szerződni egy színházba, de szabadúszóként is prosperáló karrierjük lehet. Most pedig tulajdonképpen az a kérdés, hogy vagy tengődsz, vagy szolgálod a piacot és a kurzust. Ezért nagyon sok a pályaelhagyó, a legjobbak pedig próbálnak nulla pénzből mindenféle állami segítség nélkül filmeket, előadásokat csinálni, és minél szebben halni bele.
A generációja alapélménye, hogy a diákok, tanárok feje fölött dőlnek el a fontos kérdések az oktatásban. Sokszor éri a fiatalokat az a vád, hogy nem aktívak a közéletben, nem érdekli őket a politika.
Igen, ez egy 10-15 éve tartó folyamat, ami egyfajta tanult tehetetlenséghez vezetett. Ennek csak egy állomása volt az SZFE einstandja, a hasonló „modellváltások” a mai napig zajlanak, és akkor még nem beszéltünk a többiről, a független műhelyek felszámolásáról, az Akadémiáról stb. Ugyanakkor azt is látom, hogy a gimnazisták elképesztő munkával hegyeket mozgatnak meg, legyen szó a klímaügyekről, vagy éppen a pedagógusok melletti kiállásról. A TikTokon is lehet szárnyalni politikai tartalmakkal. Szerintem annak ellenére, hogy a legfiatalabbak eddig azt látták, hogy nincs eredménye az ilyen jellegű erőfeszítéseknek, nem adták fel, és nagyon is érdekli őket a politika.
A regényben Teó egyfajta messiásfigurává válik a Szexművészeti Egyetem függetlenségéért folytatott harc során. A messiásvárás a jelenlegi magyar közélet fontos eleme, ebben a tekintetben kicsit meg is előzte a való élet eseményeit.
Folyamatos feszültségben élünk, és a többség már azt gondolja: jó, én feladtam, de majdcsak jön valaki, aki helyettem is kiáll. Egyre többen fordultak el a közéleti hírek követésétől, mert sokkal egyszerűbb nem figyelni, hiszen a történések nagy része inkább provokáció és gumicsont. Ami eközben valójában történik, arra semmi ráhatásunk nincsen, ezért csak megnyomorít és nyomaszt az, hogy folyamatosan kész helyzet elé vagy állítva. Nem tudsz mit csinálni. De valaminek előbb-utóbb mégiscsak történnie kell, nem? Valakinek az élre kell állnia.
De miért éppen Teóból lehet messiás, aki nem kifejezetten rendes ember? Hogy választjuk ki a megváltóinkat?
Az volt a célom, hogy megmutassam, a régi értékek és a régi messiások nem működnek minden korszakban. Most olyan korban élünk, amikor a hangos és gátlástalan emberekre figyel oda a társadalom. Minden kor kitermeli a saját megváltóját, és nyilván ezáltal a megváltás torzul, nem valószínű, hogy ugyanúgy történik meg, mint annak idején. Mindezt persze nem vallásos értelemben mondom. A megváltás csak olyan ember által tud megtörténni, akire odafigyelünk, de ma rohadtul nem figyelnénk oda egy Krisztus típusú karakterre. Valószínűleg észre sem vennénk. De egy elviselhetetlen, bicskanyitogató, arrogáns faszfej mellé lehet, hogy a végén mégis odaállunk.
