Istent kerestem férfitestben nőként, máig nem kaptam válaszokat

Mondhatjuk nyugodtan, hogy a családomban a vallás, Isten, szinte semmilyen szerepet nem töltött be az életemet élve sokáig nem is éreztem ennek hiányát. Apai nagymamám néha próbálkozott egy-egy szentmisére elrángatni az unokákat, de szegénynek a próbálkozásai nem jártak sikerrel. 2006 decemberének egy reggelén fura álomra ébredtem. Isten arra hívott, hogy menjek el Afrikába, mert ott nagy szükség van rám, hogy segítsek gyerekeknek. Ahogy az olvasó is most értetlenül állhat az álomhoz, a vallásosságom előzményeit megismerve különösen, úgy én is ezt tettem. Mi közöm van nekem Istenhez, pláne, hogy mennék én el Afrikába, mikor éppen friss házas voltam és remek munkahelyem volt? Isten „meghívásával” ilyen formán nem igazán tudtam mit kezdeni, de a szociális érzékenységem mindig is megvolt a társadalmi problémák irányába.

Transznemű nő az üvegplafon két oldalán

Marilyn Loden 1978-ban említette egy panelbeszélgetésben először ezt a fogalmat. Az „üvegplafon” kifejezés olyan láthatatlan akadályra utal, amely megakadályozza, hogy bizonyos személyeket vezetői szintű pozíciókba léptessenek elő egy szervezeten vagy iparágon belül. 

Amikor „diszkrét formában” vagyok meleg vagy transznemű

Bese Gergő melegbotrányából a politika pont azt kapta fel, amivel semmi probléma nem volt.

Harsány helyett csendes sokszínűséget

„Világszerte nagy felzúdulást váltottak ki az olimpiai megnyitó egyes képkockái. A szervezők azóta elmondták egyértelműen, hogy mi volt a céljuk, és miért készültek ilyen képekkel, sőt sajnálatukat fejezték ki, ha ezzel esetleg bárkit megbántottak. Az LMBTQ-közösség tagjaként, érintettként és transzjogi aktivistaként ennek ellenére is felmerültek bennem kérdések. Véleményem szerint a közösség is tévúton jár, ha úgy gondolja, hogy így kell reprezentálnia magát” – egy független transzjogi aktivista írása a Visszhangnak a párizsi olimpiai megnyitó LMBTQ-vonatkozású részéről.

„Kevesen merünk nyíltan, felvállaltan, látható módon élni ebben az országban mi, transznemű emberek”

Március 31-én ünnepeljük a transznemű láthatóság nemzetközi napjának 14. évfordulóját. Nehéz megünnepelni ezt a napot egy olyan országban, ahol a transznemű embereknek a kormány nem biztosítja azt az alapvető emberi jogát, hogy a hivatalos dokumentumaikban a választott nevük és nemük szerepeljen, valamint megakadályozza azt, hogy a fiatalok hiteles információkat szerezzenek arról, hogy mi az a transzneműség, mérhetetlen károkat okozva ezzel az ifjúságnak, a pedagógusoknak, az iskolapszichológusoknak és nem utolsósorban a szülőknek. Fóliával zárnak le könyveket, kordonnal kerítenek el múzeumi kiállításokat, hogy még csak látni se lehessen ezeket a történeteket, embereket, sorsokat.

„Amit a magyar kormány több mint öt éve művel az LMBTQ- és ezen belül a transznemű közösséggel, az egy láthatatlan tömeg­gyilkossággal ér fel”

November 13–19-ig tartják a transznemű tudatosság hetét, melyet november 20-án a transznemű áldozatokról való megemlékezés zár világszerte. Írásomat számokkal kezdem, nem mintha úgy gondolnám, hogy egy ember élete egyenlő egy számmal, de a tényekkel nem lehet vitatkozni. A Transgender Europe (TGEU) adatai alapján 2008. január és 2022. szeptember között 4366 transznemű ember esett áldozatul erőszakos bűncselekménynek a világban. Sajnos évről évre a számok emelkedő tendenciát mutatnak. A közelmúltban ez több mint 300 transznemű ember halálát jelentette évente. Kilencvenhat százaléka az áldozatoknak transznemű nő volt.