1938–1953: a mű a szerző eseménydús életének e másfél évtizedét idézi fel. Átfogja az első – a fasizmus előli – emigráció Párizstól Afrikán át Amerikába vezető útját, majd az 1946-os hazatérést, a lapunk munkatársaként eltöltött éveket, az ávós letartóztatást és a munkatáborbeli rabság idejét. S jóllehet, a visszaemlékezés angolul már 1962-ben megjelent, az első magyar – szamizdat – kiadás 1987-ig váratott magára. A mostani változat, melyet Faludy életművének kutatója, Csiszár Gábor készített, minden korábbinál teljesebb, filológiailag pedig sokkal szakszerűbb.
A Villon-átköltések mellett ez a szerző legnépszerűbb alkotása. Kivételes sikere alighanem szabálytalanságában rejlik. Ebben a memoárban ugyanis az érdekesség csábításai módszeresen felülírják az életrajzi hitelesség igényét: a művészi igazság szempontjai időről időre diadalmaskodnak a köznapi tényszerűség kívánalmai fölött.
Persze, „minden leírás-rögzítés fikció” (Heller Ágnes), magától értetődő, hogy az emlékirat sem lehet más. S kiváltképp így van ez a műbeli énjét a nyilvánosság számára tudatosan fölépítő Faludy esetében, aki tovább halványítja a valóság és a képzelet határait. Esterházy Péter épp ezt a vonását emeli ki: „Történetmondó. Mindenből történetet, vagyis elmesélhetőt csinál; a helyes hallgatói magatartás, ha semmin nem lepődünk meg. Ha fegyelmezetten hiszünk. Itt bármi előfordulhat, és ami lehetséges, az van. A huszadik század embere azt is tudja, hogy ami nem lehetséges, a lehetetlen, az is van.”
Ebből eredően a mű első, az emigráció fordulatait fölelevenítő fejezetei izgalmas kalandregényként, vérbeli pikareszkként is olvashatók. Az elbeszélés sokszor igen mulatságos, viccszerűen poentírozott, némely sztori vagy figura szinte Rejtő Jenő humorát idézi. A recski próbatételeket középpontba állító második rész a huszadik században beszédesen kiemelt szerepű lágerirodalom poétikája szerint alakul. A lényeget kifejező szenvedéstörténet kibontása mellett azonban az alakteremtés – kiváltképp az ávós pribékek bemutatása – nem egyszer vitriolosan ironikus, helyenként csaknem vígjátékba illő. De a drámai tónusokat a fogolytársak jellemzésében is komikus árnyalatok színezik.
A szabálytalanság a mű szerkezetére is vonatkozik. Úgy tűnhet, hogy pályája során a szerző a Pokolbeli víg napjaim címet afféle jól bevált márkanévként használta, melyen több változatot is megjelentetett. Persze, a valóság prózaibb: az országok, kontinensek közötti gyakori költözések zűrzavarában egy-egy kézirat, eredeti szedés menthetetlenül elkallódott. E kényszer mellett azonban az újraírásban Faludy föntebb említett próteuszi szerzői alkatának is lehetett némi szerepe. Az utószót is jegyző Csiszár Gábor méltán utal arra, hogy a hiánytalan textus kialakítása, a variánsok egymáshoz való viszonyának meghatározása filológiai rejtvényfejtéshez volt hasonló.
A Pokolbeli víg napjaim abban a tekintetben is nonkonform alkotás, ahogy az átlagostól eltérő szexuális irányultságot kezeli. Az elbeszélő nyíltan vall másságáról, a népszerű mű így folyvást hozzájárulhat e kisebbség emancipációjához.
1946-ban, amikor minden intelem ellenére hazatér Amerikából, tudatosan vállal áldozatot. E gesztusnak lehet akár némi szakrális jellege is: az elbeszélőtől ennyiben nem idegen az önkéntes mártírium tradicionális szerepköre. (Szörényi László hajdanán a művet egyenesen „vallásos vígeposznak vagy komikus eposznak” tekintette.) Ezért lehet nagyon is életszerű, hogy amikor letartóztatják, és a hírhedt Andrássy út 60-ba viszik, valamiféle beteljesültség izgalma keríti hatalmába, mely leginkább a szexuális felajzottsághoz hasonlít: „Amikor a 48-as számú cella fűzöldre festett vasajtaja becsapódott mögöttem, felszabadulást éreztem. Mélységes, átható felszabadulást. Halántékom két oldalán hűs, kellemes szellő kerengett, ágyékomban kéjes csiklandozás lüktetett.” Testi szimptómája volt ez annak a felismerésnek, hogy pozíciója és erkölcsisége között végre nincs semmiféle ellentmondás. „Oda jutottam, ahová kommunista államban való vagyok, a börtönbe.”
Végül azonban a kockázatok – a szenvedés – vállalásának nem szakrális, hanem nagyon is világi célja van: a horatiusi „exegi monumentum”, az embertelenség rendszerének megörökítése, méghozzá maradandó művészi formában. Nem véletlenül hasonlította küldetését Kolumbuszéhoz: a költő is a felfedezést és a tudósítást tartotta kiemelt feladatának. Így mindvégig tisztában volt azzal: ő a szisztéma legveszélyesebb foglya. Ő, „aki meg tudja írni a tapasztalatait”.
A kötetben először közölt részek sorában jó néhány maradandó élményt nyújt, teljesebbé teszi a mű világát. S akadnak kevésbé időtálló epizódok, például az ötvenes évek emblematikus figuráit publicisztikus eszközökkel, a pillanat hevében szabadjára engedett indulatokkal megelevenítő portrévázlatok. A bennük rejlő szenvedély indokolt ugyan, de mint szövegek alatta maradnak a mű színvonalának.
Fogságának legkritikusabb napjaiban Faludy azzal őrizte meg mentális épségét, hogy fejben verset írt. Megtanulta az újabb sorokat, a régieket pedig folyamatosan memorizálta. Recsken pedig néhány rabtársával afféle esti egyetemet szervezett. A halálosan fárasztó napi robot után összegyűltek, s megvitattak valamilyen bölcseleti vagy művészeti témát. A résztvevők egyike idővel jelezte, kimerült, nem jön többet a szeánszokra. Kiválása után nem sokkal meghalt. A megmaradtak többé nem kételkedtek abban: a kultúra hatásosan segíti a túlélést. Ennél jobb végszót keresve sem találhatnánk.
Infó
Faludy György: Pokolbeli víg napjaim. Európa Kiadó, 2024
