Talán még korai, de kezd összeállni a fejekben a mérleg, hogy mit hagy maga után a rezsim, ha egyszer lelép(tetik) a színről. Hirtelenjében egyetlen olyan terület sem jutott az eszünkbe, amelyet, mint a 15 évük társadalmi-gazdasági-kulturális lenyomatát, büszkén kitehetnének a kirakatba, de amit a Balatonnal műveltek, az még ebből a gyászos mezőnyből is lefelé lóg ki.
A történet két szálon fut. Egyrészt nem értik, nem fogadják el a tó természeti adottságait; nagyon leegyszerűsítve azt, hogy a Balaton a körülvevő berkek tisztító-regeneráló hatása nélkül ökológiailag életképtelen. Az elmúlt másfél évtizedben a tópart a gátlástalan NER-es ingatlanspekuláció terepe lett. A következmény: a budapesti Belvárost is leköröző árak, minden észszerű határt átlépő túlépítés, a berkek feltöltése és lebetonozása, a környezeti állapot gyors romlása – „természetesen” a becsicskított hatóságok asszisztálása mellett. Másrészt az előbbi folyamattal párhuzamosan ütemesen zajlott a 2010-ben részben még meglévő állami ingatlanvagyon családi-baráti kézbe juttatása, amelynek a minapi csopaki eset csak az egyik jellegzetes, de korántsem a legfájdalmasabb epizódja. Zánka, Club Tihany, Révfülöp, Aliga; alig győztük számolni. Mára a NER otthonosabban berendezkedett a tó körül, mint anno a Kádár-rendszer elitje, miközben – azzal ellentétben – a felső-középosztálytól lefelé mindenkit kiszorított onnan. Szakszervezeti és vállalati üdülők nincsenek, az olcsó kempingek és a szabadstrandok helyén egy szűk tulajdonosi kör luxusapartman-fürtjei virulnak. Az idei nyáron már az egynapos vagy a kocsiban alvós balatoni „nyaralás” volt a sláger; ezt kapta a nemzet a nemzeti kormánytól. Mint a viccben az egyszeri pesti, aki, amikor életében először lejut a tóhoz, alig tud betelni a látvánnyal, és lelkesen sorolja: „Csodás ez a Balaton! Micsoda naplemente, micsoda szellő, micsoda panoráma!” - s közben mögötte a pincér már készíti a számlát: „Tehát volt egy Balaton, egy naplemente, egy szellő, egy panoráma…” - így jártunk.