- Új fordításban jelent meg Jack Kerouac Úton című regénye

Egy kötet, amiről mindenki tud, többen belelapoztak, mint ahányan valóban végig is olvasták, és még kevesebben ismerték Waldo Emersont, akinek felfogását az író népszerűsítette benne. Pont úgy járt a kötet, mint a blues a múlt század közepén a világ azon részén, melyet az angol nyelv még nem hódított meg - bár a dalok szövegét nem értették – mégis úgy érezték, hogy az ő dacos lázadásukat fejezi ki. 2024-ben a Helikon Kiadónál megjelent új fordítás teszi aktuálissá a kérdést, vajon képes-e még olyan frenetikus hatást kiváltani ez a kötet ma, mint a megjelenésekor?

Mert 1957-ben a szeizmográfok mutatói kilengtek, ez tény. Érzékeny pont ez az idősebb generáció számára, mert nekik az On the Road kultikus regény. Olyan mitologikus titkok veszik körül, mint Atlantiszt, csak ezt nem az eltűnése, hanem az irodalom óceánjából való látszólag előzmény nélküli felbukkanása generálta. A ma legizgalmasabb kérdés azonban az, olyan-e még a világ, hogy egy regény képes „ősrobbanást” előidézni? Mikor Kerouacot 1943-ban „közömbös természete” miatt leszerelték a haditengerészettől, ott találta magát kortársaival együtt a háború utáni Amerikában a széthullott családok romjain céltalanul és perspektívátlanul. A társadalom és a kormányuk legfeljebb beilleszkedést, lojalitást és alkalmazkodást kínált nekik, ők meg pont beilleszkedni és alkalmazkodni nem akartak. A hipszterek bebarangolták Amerikát, jobban érdekelte őket, hogyan éljenek, mint az, hogy miért. Hippibiblia lett belőle, meg a beatnemzedék kultuszkönyve, bár a Beatles tagjai akkor csak óviba jártak.

„Nem Beats vagyok, hanem katolikus” mondta egy interjúban. De számukra az 50-es évek elejéig a jazz volt Amerika hangja, meg az archaikus r&b. Mikor a populárisabb beatzene népszerű lett, Woodstockban a kivonulást és a lázadást már ők képviselték. Mitől lehet az Altamontban szintén fellépő Rolling Stones máig ilyen népszerű? Mert a „nyelvöltögető” logó az akkori ellenkultúra pilléreire utal: a nonkonformizmusra, a lázadó kívülállásra, az ironikus kételkedésre és a hedonista élethabzsolásra. Sajátos metamorfózis, a jazz ihlette a beatírókat, ők pedig a 20. század rockzenészeit. David Bowie, Jim Morrison, Bruce Springsteen és Bob Dylan nyilatkozatai összecsengenek a regényről: „Megváltoztatta az életemet, mint mindenki másét.”

A Ginsberg generálta legenda szerint a benzedrin volt a „társszerzője” az 51 áprilisában egyetlen írógéptekercsre leírt regénynek. A valóságban az 57-es megjelenéséig több verzió készült, az Úton nagy műgonddal teremtett alkotás, ami a spontaneitás látszatát kelti. Azt tette Kerouac az irodalommal, amit Charlie Parker a jazzel. Még a fordítóknak is feladta a leckét. A még nem jó... már nem jó tipikus esete. A 60-as években – mikor a közveszélyes munkakerülés bűncselekménynek számított - a magyar kultúrában ez a szemléletmód nem létezett, ahogy a szleng sem, amit a Kerouac használt. Ezért humoros néhol Déry György 66-os Magvetőnél megjelent magyarítása. De még a 83-ban az Európánál megjelent stilizáltabb Bartos Tibor fordítás is, mert a jazzben járatlan vándor könnyen eltéved a szubkultúra afroamerikai szlengjének ismerete nélkül. „A beatkorszak kulcsszavai jórészt lefordíthatatlanok, a magyar nyelv nem adja vissza azok valódi jelentéseit, ’ízeit’. Kár lett volna azon erőlködni, hogy létrehozzak egy soha nem létezett magyar szlenget és ma használatos kifejezésekhez sem akartam nyúlni” összegezi tapasztalatát a friss fordítást jegyző M. Nagy Miklós (aki, mint az Úton - az eredeti tekercs alcím is jelzi, az „ősforrást” vette alapul). Fernando Sabino gondolata (amit tévesen hol Wilde-nak, hol Lennonnak tulajdonítanak) tapint a lényegre az autentikus fordítás ügyében: „A végén minden jóra fordul. Ha nem, akkor még nincs vége”.

Miért aktuális az írás elején megfogalmazott kérdés? Mert a világ, amelyet megörökített, már eltűnőben volt a regény 57-es megjelenésekor is. A stílusát és szerkezetét befolyásoló bebop átadva helyét a népszerűbb rock n' rollnak. Az író ismerőseiről mintázta az erényt nem ismerő, önpusztításban roppant tehetséges szereplőit – az ilyen alakoktól féltette minden szülő a gyermekét. A pusztulás prófétáit látták bennük, mert nem tudhatták, hogy Mick Jagger még 80 évesen is színpadon fog táncolni, és nem jut mindenki Hendrix, Joplin, vagy Morrison sorsára. Felkerül-e a kötet a mai fiatalok olvasói bakancslistájára? A „srácok, mentek valahova, vagy csak úgy mentek?" kérdés humoros még a számukra? Ezt ők fogják megválaszolni azzal, hogy kezükbe veszik-e a könyvet. Az új fordítás megnöveli ennek esélyét.