- Gyilkosságokkal tele - Doszpot Péter és Szlavicsek Judit közös nyomozásai

Mi volt az első benyomásuk jövendőbeli „alkotótársukról”, amikor először leültek beszélgetni: nehéz vagy könnyű munka ígérkezik?

Doszpot Péter: Az első találkozásunk Judittal egy munkareggeli alkalmával történt, amit a kiadó szervezett, és már az első percben azt éreztem, mintha ezer éve ismernénk egymást. Nem készültem fel Juditból előre, azaz akkor még nem olvastam el a regényeit – régebben faltam a könyveket, a krimiket is, de ahogy öregszem, erre egyre kevesebb időt szánok –, és nem akarok nagyképűnek tűnni, de nekem jobbára elég szokott lenni, ha csak beszélek valakivel, már érzem, tudom, kivel is ülök szemben – ez annak idején a rendőrségi munkámban is sokat segített.

Szlavicsek Judit: A személyes találkozás pontosan azért történt, hogy lássuk, működik-e a kémia köztünk – és nagyon is működött. Ezek után a kiadó kérdésére, hogy mit gondolok, hogyan írnám meg Péter történetét – akiről persze sok mindent elolvastam a találkozóra készülve, hogy felfrissítsem az emlékezetem –, azt válaszoltam, hogy nem vagyok sem életrajzíró, sem szellemíró. Krimiíró vagyok, krimit tudok róla írni. Ám egy élő, valós személyről fikciós könyvet írni, hát, ennek nem nagyon van műfaji előképe! Épp ezért foglalkoztatott szakmailag annyira. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogyan fogom megoldani, de minden érdekel, ami nehéz, így meg akartam csinálni. Szimpatikus volt, mennyire nyitott a közös munkára, ami kapcsán elsőre az a kérdés merült fel bennem: na de miért pont most, miért életének ebben a szakaszában? Hiszen korábban sokan megkeresték már, hogy könyvet szeretnének írni róla, de nem vállalta.

És feltéve ezt a kérdését, milyen választ kapott rá?

Sz. J.: Több mint 50 óra hanganyagot vettem fel a beszélgetéseinkről – aminek egy része semmilyen formában nem került bele a könyvbe, s nem véletlenül: nekem kellett őt maximálisan megértenem, így a motivációit is, ahhoz, hogy krimihőst írhassak belőle. Az olvasók a miértre a regény alapján találgathatják a választ.

D. P.: Nálam az első beszélgetéskor eldőlt: feltétlen bizalommal leszek Judit iránt. Komolyan gondolom, hogy egészen izgalmas életem volt, de korábban mindig az volt a problémám: vajon kinek lehet mindezt elmesélni, ki az, aki vissza tudná adni azt hitelesen írásban? Ezért volt, hogy kisiklottam különböző megkeresések elől, mert nem találtam a megfelelő embert ehhez – és azt gondolom, a rendőrmúltam többet ér annál! Most viszont Judit személyisége és a kiadó támogatása miatt biztonságban éreztem a történeteimet, ezért mondtam igent, csináljuk, hajrá! Biztos voltam benne, hogy a legapróbb részletekig elmondhatok mindent Juditnak, ő pontosan tudni fogja, mi az, ami bekerülhet a könyvbe, mi az, ami nem. Valójában úgy emlékszem, nem is húztuk meg e téren a határokat…

Sz. J.: Pár esetben azért szóba került…

D. P.: No igen, de ha nem bíztam volna benned, nem mondtam volna el azokat.

Mivel a Doszpot nyomoz irodalmi mű, a történeteket, nemkülönben Péter irodalmi alakját tekintve mégiscsak meg kellett húzniuk a határvonalakat a fikció és a valóság között.

Sz. J.: Ez volt a legnehezebb szakmai feladat. A ’90-es évek korszakát megírták már többször is kiválóan. Mivel nem dokumentarista mű készült, hanem egy izgalmas krimi volt a célkitűzésünk, így elégnek tűnt csak a valóságra támaszkodni, nem teljes egészében visszaadni azt. A regénybeli Péter alakjának megalkotása kapcsán persze a krimiírói agyam azonnal működésbe lépett: miközben az általam megismert valós személy bőrébe bújtam, a hangját ott hallottam a fejemben, a különféle szituációkban azért tettem is a karakteréhez ezt-azt, amitől a sztori érdekesebbé, működőképesebbé vált. Elolvasva meg is jegyezte alkalomadtán, hogy ilyet ő ugyan nem mondott soha, vagy bár elhangzott a mondat, de az nem az ő, hanem az egyik kollégája szájából, és mivel ennek különleges súlya van, mert ennek nyomán oldottak meg egy fontos bűnügyet, ragaszkodik hozzá, hogy az a regényben is a valóságnak megfelelően legyen. Ilyenkor átírtam. Más esetben el tudta engedni, megértve, hogy a krimihős leválik az ihletőjéről.

D. P.: Ez egy fikciós könyv, így kellett az a szellemi szabadság, hogy néha csak úgymond a valóság fölött lebegjünk. Viszont ahányszor csak nyilatkoztam a rendőri munkámról az újságoknak, mindig csapatról beszéltem. A nyomozókollégáim mindig ott dolgoztak mellettem, ráadásul nemcsak kollégák, de barátok is voltunk, összejártunk. Értettem, hogy a főhőst érdekesebb magányos farkasként ábrázolni, de a csapat hangsúlyozásából mégsem engedtem sok esetben, borzasztó hiányérzetem lett volna, ha nincsenek benne a könyvben.

Ezek mellett melyek voltak a legrázósabb csörték a közös munka során?

Sz. J.: Valójában konfliktusmentesen dolgoztunk.

D. P.: Csörték nem voltak, nagyon is értettük egymást, mi fér bele, mi nem. Igazság szerint csak az én agyamat kellett átállítani arra, hogy ez egy krimi lesz.

Sz. J.: Mivel tényleg az egész sajtóanyagot átolvastam Péter ügyeiről, sok mindent tudtam már a szerepéről és róla. Ennél azonban én jóval mélyebbre szerettem volna ásni. A beszélgetéseink elején többször leállítottam, hogy jó-jó, ezt a történetet már ismerem, ráadásul éppen így elmesélve. Végül kifénymásoltam az első oldalt André Agassi Open című önéletrajzi könyvéből, és odaadtam Péternek. Itt az olvasható, nagyon részletesen, hogy amikor Agassi reggel kikel az ágyból, mit érez, mi hol fáj neki… Mondtam Péternek, na, én is ilyen mélységekbe akarok lemenni, érted? Értette. Átkattant – ezek után már nem úgy mesélte el a sztorikat, ahogy tette azt vagy százszor korábban.

D. P.: Soha nem írtam le, mit hogyan csináltam, gondoltam, éreztem a sorozatgyilkosságok nyomozása során, nem vezettem naplót sem, még a jelentéseket sem tettem félre. Viszont ki kellett találnom magamnak egy narratív sémát, mert annyiszor beszéltem és beszélek a mai napig róluk, hogy nem akartam, hogy alkalomadtán bármi hülyeség belekerüljön. Létszükséglet volt ennek a keretnek a kidolgozása – ami itt viszont nem működött.

Mennyiben ismer magára a regénybeli figurában?

D. P.: Abszolút magamra ismerek, fel tudom vállalni minden probléma nélkül. A magánéletemből is sok minden benne van, de azon túl, hogy milyen zenét hallgattam annak idején kocsiban, az is különösen fontos volt, hogy megjelenjen, mennyire különválaszthatatlan a ’90-es évek atmoszférája attól, ahogy akkoriban dolgoztam. És ez szerintem zseniálisan sikerült. Ahogy teljesebb képet ad rólam, a hátteremről, a gondolkodásomról a kerettörténet is, ami teljesen igaz…

…és a lányaival való kapcsolatáról szól 2010-ben és 2018-ban. Miért tartotta ezt a családapai megjelenést-elköteleződést fontosnak?

D. P.: A lányos történeteknél én már nagyon nem zsaru vagyok. Ám amíg a fiaim kicsik voltak, még nagyon zsaru voltam. A lányaim már nem azt a Doszpotot kapták, akit a fiaim kiskorukban, miután elváltam, és többnyire nem voltam velük. Nem azért, mert nem akartam velük lenni, hanem mert nem tudtam – tele voltunk gyilkosságokkal. Amikor megtehettem, feltehetően lelkiismeret-furdalásból is, ezt a múltat akartam rendbe tenni, és úgy határoztam, a lányoknál ilyen nem fordulhat elő, mostantól kezdve a nap 24 órájában mindent tudni akarok róluk.

Olvasták már a könyvet?

D. P.: Egyelőre csak a feleségem. A lányaim tudják ugyan, hogy valami híresség vagyok, komoly múlttal, de nem különösebben érdekli őket. Számukra nem vagyok/voltam zsaru.

Sz. J.: A kerettörténetet azért tartottam fontosnak megírni, hogy Péter komplexebb személyisége megmutatkozzon. Ne csak az az igen intenzív életet élő, a hard boiled krimikből ismerős, napszemüveget és bőrdzsekit hordó, Alfa Romeóval cikázó, bűnözőket kergető macsó zsaru legyen a teljes őrületet jelentő ’90-es évekből, hanem az ezzel kontrasztot képező, a jelenjét meghatározó mélyen szerető, gondoskodó családapa is. Azzal, akivel most találkoztam. Az, aki a beszélgetéseink során megrendülve-könnyezve idézte fel a lányaival kapcsolatos érzéseit. Így kerek a történet.

Judit, a Kardos Júlia-krimisorozatában a nyomozó főhős nő; most viszont, ahogy említette is, egy férfi rendőr bőrébe kellett bújnia, az ő fejével gondolkoznia – hogy ment?

Sz. J.: Nagy kihívás volt. Eleve azért dolgozom női karakterrel, mert én is nő vagyok, ettől nem is szeretnék íróként sem eltekinteni, és így autentikusabban tudom megjeleníteni, mire és hogyan gondol, mit tesz bizonyos esetekben a szereplőm. De a beszélgetéseink során megismertem annyira Péter észjárását, szóhasználatát, hogy képes voltam megszólaltatni a hangját a regényben. Vagy átállítani az agyam arra, férfiként ő mire is figyelne föl elsősorban, mondjuk egy bűncselekmény helyszínén – s az nem feltétlenül egy nő kosztümje vagy a hajának színe. Nagy előny volt, hogy nem a képzelet szülte a férfi karakteremet.

D. P.: Ez a nemi megkülönböztetés a valóságban azért nem ilyen egyértelműen mutat más észjárásra. Noha annak idején teljesen betámadtak a rendőrségnél, mert én voltam az, aki először nevezett ki egy nyomozó hölgyet csoportvezetőnek – ahogy ez benne is van a könyvben. Mindenesetre nagyon klasszul vezette a férfi nyomozókat.

Hogy választották ki a megfelelő bűntényt a regényhez?

Sz. J.: A középpontba állított nagy ügyet, a bolti sorozatgyilkosságot mindenképp össze akartam kapcsolni egy személyesebb esettel, hogy két szálon menjen a történet, és a feszültség is nagyobb legyen. A regénybeli Pásztor család drámája nem fiktív, persze a neveket megváltoztattuk, ez Péter egyik megoldatlan ügye…

D. P.: Sok ilyen volt – amikor tudtuk, ki az elkövető, de nem lehetett bizonyítani.

Irodalmi téren igazságot szolgáltattak?

Sz. J.: Igen, megoldottuk az ügyet, aszerint, akire annak idején Péter gondolt.

D. P.: Az esetek kiválasztásánál több mindent mérlegelnünk kellett. Például sok olyan szereplő van ebben a regényben, akik komoly bűnözők, és lehet, hogy fél év múlva, szabadulva a börtönből, itt fognak sétálni közöttünk. De volt egy másik, ikonikus gyilkosság is például, amit papíron olvasva zseniálisnak tartottam, teljesen átéltem, ahogy a férj szemszögéből látjuk, amikor elviszik, és tudja, hogy meg fogják gyilkolni. Ez 30 éve történt, a gyilkos nemsokára szabadul; én pedig azóta is jóban maradtam a családdal. De mit érezne a feleség, ha elolvassa, vajon tényleg ez játszódott-e le a férjében? Le szabad ezt írnunk?

Sz. J.: Kihúztuk.

„Egy valamirevaló zsaruról úgy gondolni, hogy nincs kapcsolata alvilági figurákkal, olyan fokú dilettantizmus, amivel Doszpotnak sem kedve, sem türelme nem volt soha vitatkozni, mint ahogy az ostoba cikkekkel sem foglalkozott, amelyek szerint ő beépült az alvilágba” – olvasható a regényben. Hol a határ az alvilági kapcsolatok terén?

D. P.: Ezt a törvényben nagyon komolyan leírják. De azért az, hogy ne beszélhess alvilági emberekkel, az elég életszerűtlen. Én felhívhatom önt is, ha gyilkosság történik, jól elbeszélgethetünk, ebédelhetünk… Nyilván arra gondol mindenki, ha leülsz egy csúcsbűnözővel beszélgetni, akkor biztos vagy megvesznek, vagy korrumpálnak… de miért is? Valahonnan információkat kell szerezni! Életem nagy részét az éjszakában azzal töltöttem, hogy hülyébbnél hülyébb embereket hallgattam végig, mert szükség volt az információikra. Mégis kitől másoktól? Ezen mindig felbosszantom magam, amikor szóba kerül.

Bár már szóba került, ezen talán nem húzza fel magát, hogy a ’90-es évek második felének bűnesetei – például a Prisztás- és a Fenyő-gyilkosság, a Viszkis rabló – és bűnüldözése egész embert kívánt. De miben tért el ez az időszak a korábbitól vagy a későbbitől?

D. P.: Ezt nem tudom megmondani, mi csak bekaptuk, azóta sem tudom, mi volt ennek a hátterében. Valamiért leszámolási hullám indult el a magyar alvilágban 1996-ban, és egészen 2000-ig kitartott. Mi csak azt láttuk, hogy folyamatosan olyan gyilkosságok történnek, amik addig nem nagyon: hogy valakit legépfegyvereznek a nyílt utcán, vagy felrobbantanak a belváros közepén, egészen példátlan volt. De mi voltunk ott, és nekünk kellett felderíteni.

Evezzünk békésebb vizekre, mondjuk a Balatonra! Érdekes módon személyüket és irodalmi világukat tekintve is összeérnek a szálak, amikor a Doszpot nyomozban szerepet kap Tihany. Judit eleve a Balatonnál él, a krimijei is itt játszódnak…

D. P.: Tihany nekem is kikerülhetetlen az életemben, már rendőrként is volt ott házam, adta magát.

Sz. J.: Amikor megtudtam, hogy Doszpot Péter sok időt tölt ott, akkor a Halál Tihanyban című könyvembe is beleírtam egy jelenetet: amikor a félszigeti helyszínen a főhősöm felnéz, megpillantja az arra sétáló Doszpotot, és eszébe jut, hogy olvasta, miszerint háza van ott, valamint konstatálja, milyen jól néz ki, biztos a fiatal gyerekei tartják karban… Sajnos ezt a részt kihúzta a szerkesztő a kéziratból, szerinte azon a szöveghelyen indokolatlan volt, az olvasókat különben sem érdekelheti.

Na, ezek után bánhatja majd!

Sz. J.: Szerintem jót tesz a könyvnek, ha egy adott dramaturgiai ponton másfelé nyitsz, ahhoz képest, mint ami addig történt – és Tihany tényleg kihagyhatatlan volt. Úgy érzékeltem, Péternek mindig is nagy vágya volt odaköltözni, egyfajta menedék számára, ahol a kutyájával a Belső-tó körül sétálhat. A regényben szereplő étterem pedig tényleg a törzshelye.

+1 KÉRDÉS
Nem hiszem, hogy ne tudnának még több kötetet összehozni, sorozattá alakítva a Doszpot-krimit. Mit gondolnak a folytatásról?

Sz. J.: Én erre az egy könyvre szerződtem el. Jelen pillanatban nem látom, hová férne bele továbbra is az életembe. Amikor a folytatás lehetősége felmerült a kiadó részéről is, azt mondtam: biztos, hogy nem. Nekem ez ötször akkora munka, mint egy saját regény megírása. Mindazonáltal nagyon kíváncsi vagyok a visszajelzésekre, mert ha sokaknak tetszeni fog…

D. P.: …még akár össze is hozható nyomozópárossá a női és férfi rendőr… (nevet). Én nagyon örülnék, ha sikerkönyv lenne, simogatná az egómat, az biztos. Reménykedem, hogy így legyen!