Nézzük, mit ír az AI mai fő témánkról, vagyis milyen információkat gyűjtött össze Orbán Viktor és az Európai Unió viszonyáról. A kérdésben, amelyre választ vártunk a mesterséges intelligenciától, semmiféle manipuláció nem volt, egyszerűen így hangzott: milyen viszony alakult ki az EU és a magyar miniszterelnök között? A válasz pedig ez volt: „Orbán Viktor első markáns, nyilvános, EU-val szemben kritikus megnyilvánulásai a 2010-es évek elejére tehetők. Bár az Európai Unióval való kapcsolata korábban is hullámzó volt, a határozottan euroszkeptikus hangnem 2011-ben, Magyarország soros EU-elnöksége alatt, illetve az új magyar alaptörvény elfogadása körüli viták idején kezdett egyre élesebbé válni. Egyik korai, jelentős kritikus beszéde az EU-val kapcsolatban 2011 júniusában hangzott el, amikor Orbán a magyar parlamentben kijelentette, hogy Magyarország nem fogja hagyni, hogy Brüsszel diktáljon neki belpolitikai ügyekben. A 2014-es újraválasztása után a kritikus hangnem tovább erősödött, különösen a bevándorlási válság 2015-ös kirobbanásakor. Ekkoriban Orbán többször bírálta az EU menekültpolitikáját, és nyíltan ellenezte az európai intézmények központosító törekvéseit. Összességében tehát a 2010-es évektől kezdve Orbán Viktor egyre határozottabban és nyilvánosabban fogalmazta meg az EU-val szembeni kritikáit.”
Az AI persze arról nem tud, hogy a kezdetekkor, azaz az uniós belépésünk időpontjában, húsz évvel ezelőtt, a legenda szerint Orbán erősen megsértődött; abban reménykedett, hogy 2002-ben újra ő lesz a választások győztese, azaz ismét miniszterelnöke lesz az országnak, ily módon ő lesz az, aki aláírja az Európai Unióval a csatlakozási szerződést. Orbán érzékenységét ismerve, ez elég valószínű feltéttelezésnek tűnik, ebből azonban nem következik, hogy 2010-ben ismét hatalomra jutva eleve haragosa lesz a szövetségnek. Különösebb oka nem is volt rá, egészen addig míg rá nem érzett arra, hogy a belpolitikai szerepe sokkal erőteljesebbé válik, ha megtalálja a külső ellenséget. Belső ellensége már megvolt; Gyurcsány Ferenc változatlanul ott szerepelt a magyar politika színpadán, és noha a volt miniszterelnök legyőzöttsége eléggé véglegesnek tűnt, azért érdemes volt napirenden tartani az „elmúlt nyolc év” retorikáját.
A külső ellenség, valóban, ahogy az AI is elemzi, 2015 után lett az Európai Unió, azóta viszont állandó támadási célponttá vált. 2015 januárjában, a Charlie Hebdo elleni merénylet után (20 halálos áldozat; emlékszünk még rá?) Orbán még ott lépdelt, ha jól emlékszem, a második sorban, a párizsi merényletet követő demonstráción a francia fővárosban, hogy aztán gyorsan ráébredjen: eljött az ideje. Bevezette Magyarországon a migráns kifejezést, és elhozta az országos rettegés idejét. Azon rettegését, amelynek fő okozó pont az Unió, a rosszul kezelt, és felfogadhatatlan „migráns”-politikájával. A különállás az EU többi országától ekkor vált meghatározóvá az orbáni eszmélésben, ekkor jött rá, hogy országossá tudja tenni egyrészt a félelmet, másrészt az Európai Unióval való szembenállást. A lakosság döntő többsége ugyan változatlanul hitt a föderalista Európában, de a migránsoktól való rettegés általánossá vált, még az olyanok szemében is, akik vagy nem tudták igazán, hogy kik azok a migránsok, illetve az olyanok szemében is, akik az életben nem találkoztak bevándorlókkal. Ekkor kezdett világossá válni az orbáni koncepció, amely a rendszerváltás időszakában a hazai politizálását is meghatározta, az tudniillik, hogy az európai közösség nincs felkészülve arra, hogy valaki blokkolni akarja az együttes fellépést. Ráadásul a migránsozás újabb, és nagyon könnyű választási győzelmet hozott a Fidesznek, amely párt voltaképpen teljes mértékben behódolt elnökének.
Úgy tűnhet, hogy amikor Magyarország húsz évéről beszélek, amit az Európai Unió tagjaként eltöltött, mintha kizárólag a 2010 óta uralkodó Orbán Viktorról lenne szó. Mintha nem is hazánk viszonya lenne az elsőrendű szempont, és valóban: hogy mi történik ebben a kapcsolatban, ahhoz voltaképpen senkinek nincs is köze. Az orbáni pálfordulás hozta el a Fidesz Néppártból való távozását – hogy finoman fogalmazzak –, és azokat a konfliktusokat, amelyek az európai vezetők és a magyar kormány között kialakultak. Hiába ömlött a pénz a Covid előtti időszakban, hiába voltunk haszonélvezői a nemzetközi gazdaság fellendülésének, az itthoni kommunikáció az ellenkezőjét akarta sugallni – mondhatjuk, eredményesen. 2014 után már a politika teljes színpadán szembekerült Magyarország – helyesen: Orbán – az európai közösséggel, az egyre nyilvánvalóbb orosz-barátság folyamatosan botot igyekezett akasztani a küllők közé. Igaz ugyan, hogy sokszor más volt az itthoni interpretációja a döntéseknek, igaz ugyan, hogy az oroszországi szankciókat Orbán rendre megszavazta, de az unióellenes retorika mit sem változott. Nagyon messzire tűnt az az idő, amikor egy ország ünnepelte, hogy végre a Nyugat felé hajózunk, hogy ott vagyunk egy nagy európai családban, hogy tagjai lehetünk a schengeni rendszernek, hogy szabadon utazhatunk – a hivatalos kánon épp az ünnep ellenkezőjét zengte, és zengi még ma is. Nem véletlen, hogy
az utóbbi években rendre elhangzik a kérdés: a magyar vezetés – megint csak: valójában Orbán – ki akarja-e vezetni az országot az EU-ból, vagy csak, jó szokásához híven, addig feszíti a húrt, ameddig csak lehet?
A kérdésre most sem tudjuk a választ, annak ellenére sem, hogy Magyarország – egyöntetű vélemények szerint – abban a pillanatban letérdel, gazdaságilag tönkremegy, mihelyt hátat fordít az Európai Uniónak.
Húsz év eltelte után ott tartunk, hogy Orbán kitalálta a semlegesség gazdaságpolitikáját, kvázi nevet adva eddig törekvéseinek, amely törekvések alapvetően Oroszország és Kína felé nyitják meg a szabad utat. Ma a teljes Fidesz, és a kormány valamennyi médiája – a teljes nyilvánosság kilencven százaléka – behódolt a semlegesség koncepciójának, ami tényleg nem takar egyebet, mint Oroszország és Kína átölelését, és közelebb vitelét – rajtunk keresztül – az EU-hoz.
Nem hiszem, hogy lenne még egy európai vezető, akik képes lenne ekkora fordulatot végrehajtani, ő saját maga, a pártja és a hívei. Az az ország, amely 1990-ben örömkönnyeket hullajtott, hogy sikerül kiűzni innen az orosz csapatokat, és végre kiszabadulunk egy birodalom szorításából, és az az ország, amely történelmi sikerként ünnepelte a 2004-es uniós csatlakozásunkat, mára ott tart, hogy az agresszor Oroszországra barátként tekint, a Nyugat országait pedig ellenségként kezeli. Illetve ez talán így nem igaz, a társadalom nagyobbik fele nem egészen így gondolkodik, de nem tesz azért semmit, hogy ne egy kisebbség uralkodjon felette.
2024 súlyos csapás a magyar demokráciára; ma ott tartunk, hogy ha politikai ellenfele támad a kormánypártnak, azt kardélre akarják hányni („ki kardot ránt, kard által vész el” – OV). Minden olyan elem, ami alapvető követelménye az uniós tagságnak, tűnik el a közéletünkből: valódi belső szuverenitás, fékek és ellensúlyok intézményei, független igazságszolgáltatás, valódi parlament, és – úgy tűnik – a szabad választási rendszer, összességében tehát az uniós tagságunkkal érkező demokrácia eltűnik a süllyesztőben. És az Európai Unió tehetetlenül nézi azt a fertőző gócot, amit Magyarország jelent.
Ennek a karácsonyi összeállításnak az lett volna a célja, hogy közösen ünnepeljük húsz esztendős uniós tagságunkat. Ehelyett csak egy felkiáltójelet állíthattunk ide: Magyarország megint a vesztébe rohan! A vesztébe rohan, és csak egy olyan szabad társadalom állíthatja meg, amely érzi a veszélyt, és képes felfogni: a szakadék nagyon közel van.
Húsz év elteltével ez a legnagyobb szégyen.
