Magyarország civilizációs kihívása húsz évvel ezelőtt az volt, hogyan teremthet erkölcsileg összetartó és politikailag működő demokráciát, szabad és mérsékelten egyenlőtlen társadalmat, versenyképes gazdaságot Európán belül. Lehetséges-e európai polgári társadalmat építeni polgárok nélkül? Demokráciát demokraták nélkül? Jogállamot jogkövetők nélkül? Magyarország a kétszáz éves befejezetlen forradalmak és reformok hazája volt – véres, ám tisztességes tanulási folyamat. Ugyanakkor a magyar polgárosodás és nyugatosodás állandó megszakítottsága és felemássága töréseket jelent mind az intézményekben, mind a személyes életutakban, ami nehézzé, vagy egyenesen lehetetlenné tette az intézményi emlékezet, szokás kialakulását és az egyéni tapasztalatátadást. A nagy generáció szellemi, kulturális és erkölcsi tőkéje, amely a hatvanas évek végétől a kilencvenes évek közepéig-végéig a reformcélokat és a rendszerváltás programjait, hőseit és intézményeit biztosította, elkopott, megfogyatkozott.
Igen, az ezredfordulón kisebbségben voltak a polgárok, a demokraták, a jogkövetők, de többséggé válásuk nem volt reménytelen. Igen, az ország intézményei inkább látszatra voltak polgáriak, demokratikusak és jogállamiak, mint valóságosan, de valóságossá tehetők voltak. Nem volt külső hatalom, amely az ellenkezőjét kényszerítette volna ránk. Az ország útja a függetlenség és a Nyugat felé az ezredfordulón biztosítottnak látszott. Még nem voltunk egyenrangúak a nyugat-európaiakkal, de azzá lehettünk volna. Már csak együttesen ki kellett volna találni és be kellett volna rendezni az európai Magyarországot. Nem sikerült.
A demokrácia, többek között, a rossz választás joga. A többségnek joga van rosszul dönteni. S abban a szinte megoldhatatlan társadalmi ellentétben, ami a fejlett, Európába integrálódó, polgárosult, urbanizált, kisebbségi Pannónia illetve a fejletlenebb, Európa által elhagyott, kevéssé polgárosult, vidéki, többségi Hunnia – a képzettebb kisebbség és a képzetlenebb többség – között feszül, nem csoda, ha a kilátások és remények nélküli többség élt és él a rossz választás jogával. A polarizáció, amely először csak az eliten belül jelentkezett, általános társadalmi normává vált. Hunnia népe választhatott, hogy azoknak hisz, akik európai, soha meg nem valósuló álmokkal hitegetik, vagy azokra hallgat, akik ellenforradalmat hirdetnek Budapest/Pannónia, Brüsszel/Európa ellen. Hogyan lehetett volna társadalmi és nemzeti egységet teremteni, amikor egyenlőtlen társadalmi helyzetből, különböző kiindulási feltételekkel, tudással, (elő)ítéletekkel érkeztünk Európa kapujához?
Hunnia elmondhatta Adyval: „Nem álldaltak bús bölcsőink körül / Sem bölcsek, sem rokkant királyok, / Mert nekünk senki sem örül. // Magyar életünk kezdtük tétován, / Nem láttunk hét kövér esztendőt, / De minden esztendőnk sovány.” Pannónia pedig kínlódott, hogy együtt éljen-e, megbékélést alakítson-e ki Hunniával, vagy ahogy lehet, szabaduljon tőle. Gergely Ágnes verse szerint: „s ahogy én védem a magam rögét / őket is megvédte a pannon ég / innen is túl is kéklik az út / hát menjen innen fusson aki tud.”
A pannon, középosztályos, polgárosult európai Magyarország az ezredfordulón nem találta se célját és programját, se hősét és intézményét. A polgári Magyarország bizonytalan és ellentmondásos víziója nem talált dialógusra, nemhogy konszenzusra a liberálisok Kuncze-Magyar- vagy Demszky-szárnya, se a Fidesz Pokorni-víziója vagy a szocialisták Kiss-Lendvai csoportja között. Nem született meg a polgári, európai politikus. És Budapest város, nagy-Budapest (az anyagi és szellemi erejével vonzásába vont településekkel) nem vált Pannónia, s még kevésbé a polgári Magyarország vezetőjévé. Emberhiány. Intellektushiány. Tehetetlenség.
A pannon mozgástér, és ezzel a magyar modernizációs mozgástér is kényszerpályává lesz. Ekkor dönti el a magyar elit bal- és jobboldala egyaránt, hogy – dél-európai mintára - az Európai Unió potyautasa lesz. Az európai pénzt választóvásárlásra, kliensek jutalmazására használja. Egymás közt zéró összegű, a győztes mindent visz játszmára tér át. Ekkor beszél először Orbán az „Európán kívül is van életről”. És ennek az országrontó elitpolitikának az eredményeként mondja 2009-ben, az egyetlen európai magyar politikus, Bajnai Gordon idején Angela Merkel: „Sajnálom a magyar népet vezetői miatt: Gyurcsány a pestis, Orbán a kolera.”
És ezen a kényszerpályán, először a szociálliberális oldal rossz kormányzása, majd a kiépülő illiberális és személyes autokrata Orbán-rendszer következetesen végigvitt, intézményessé tett polarizációs társadalmi „emberkísérlete” – Hunnia és Pannónia, kétkezi és szellemi dolgozók, férfiak és nők, fiatalok és öregek, nem-hívők és hívők stb. – miatt Magyarország megszűnt országként működni. Ha ma az orbáni országrész polgára felteszi a kérdést, milyen Magyarországot akarunk, akkor a válasz: az örök Orbán-rendszerét. A rendszer hősei nem adhatják fel, nem kerülhetnek ellenzékbe, mert a börtönnel vagy száműzetéssel játszanak. A rendszer ellenzékének a helyes rendszerváltás és Orbán távozásának követelése mellett még nem jutott ideje megmutatni: milyen Orbán-rendszer utáni Magyarországot akar. Az ország, a haza, a nemzet közös értékei helyébe a rendszer és a rendszer ellenzékének értékei és érdekei léptek. Hiányzik a közös, európai Magyarország víziója, amely reális távlatot mutat.
A gazdaság zsákutcában. A külpolitika végveszélyben. Magyarország elrablója a globális társasjátékban arra a sötét helyre dobta kockánkat, amelyről így szól a kártya: elbuktál, lépj vissza a startvonalra. Nemcsak az európai pénzekből, hanem a közös európai programokból, alkotó gondolkodásból is kimaradunk. Lehet, hogy Európában alkonyul, de nálunk vaksötét van. A rendszer vezetői a vaksötétben ordítoznak, mert félnek a sötétben. Megint egyszer, utolsó csatlósa vagyunk egy vesztes birodalomnak. Oroszország akkor is veszít, ha nyer. S vele mi is, akár a két világháborúban. Ukrajna akkor is nyer, ha most veszít. Lehet, hogy Ukrajnát és Európát magára hagyja és elárulja Trump Amerikája. Lássuk be, ez a norma. A függetlenség és szabadság mellé állás volt a kivétel. Az Orbán-rendszer utolsó mentsvárként gondol egy Trump-Putyin szennyes alkura, amely Szlovákiát, Magyarországot, Szerbiát jutalmazza és az alkuból kimaradtakat bünteti. Ez Orbán és nem a magyar nemzet érdeke. Ettől nem lesz olcsóbb a kenyér. Ettől nem halnak meg kevesebben a kórházakban. Ettől nem lesz versenyképes az iskolarendszerünk. Ettől csak mi is erkölcstelen csirkefogók leszünk.
A startvonalon állva be kell látnunk, hogy óriási Pannónia felelőssége, hogy nemcsak a maga, hanem egész Magyarország célját, programját, polgári politikusát és intézményeit megtalálja. Nem felvilágosult abszolutizmust. Nem jozefinizmust. Meg kell kísérelnünk a szinte lehetetlent: össze nem illő társadalmi csoportok, területek, értékrendek és érdekek között liberális demokrataként cselekedni és együttműködni egy polarizált társadalomban. Lengyelországnak sikerült összehozni egy különböző értékrendű és érdekű, ám mérsékelt európai lengyel koalíciót, megtalálta Donald Tuskban az európai lengyel politikust és elnökjelöltként Rafał Trzaskowski varsói polgármesterben a páros másik tagját. Sikerült céllá tenni, hogy Lengyelországot nemcsak visszaviszik az európai főútra, hanem az egységes, föderalizálódó Európa alakítójává teszik. Közös politika az Európát vezető – éppen vergődő – Franciaországgal és Németországgal, közös védelem, közös politika az agresszor Oroszországgal szemben, közös kutatás-fejlesztés a Baltikummal és Skandináviával.
Magyarországnak csak akkor sikerülhet ellépnie a startvonalról, ha nemcsak véget vet az egységes Európát gáncsoló orbáni politikának, hanem végiggondolja és vitatja a hol rontottuk el és merre menjünk kínkeserves, de nélkülözhetetlen vitáit. Lehet győzni az utcáról. Lehet győzni belső palotaforradalommal. Lehet győzni megállapodással. De győzni nem elég. Úgy kell kormányozni a szirtek között, hogy Orbán és rendszere – Ficóhoz hasonlóan – ne térhessen vissza. Magyarország ébredezik. Ideje, hogy célt adjunk neki, legyen miért felkelnie. „Innen is túl is kéklik az az út…”
