– Nem tudom, tényleg nem tudom – felelte Nagy Kíra, amikor arról kérdeztem a könyvtárban dolgozó 23 éves asszonyt, jelent-e számára valamit, hogy Magyarország immár húsz éve az Európai Unió tagállama.
Siklós központjában szólítottam meg Kírát és élettársát, Balázs Bertalant. A CNC beállítóként alkalmazott férfi is tanácstalanul tárta szét a karját: – Én se tudom, sosem gondolkodtam ezen – ismerte el a magas, mosolygós férfi, majd még hozzátette: – Sokan kimennek dolgozni nyugatra, pár év alatt megszedik kicsit magukat, és visszajönnek. Talán ez a jó az uniós tagságban.
Az elmúlt hetekben dél-baranyai kisvárosok és falvak utcáin leszólítva faggattam az embereket, hogy szerintük mit hozott számunkra az uniós tagság. A félszáz kérdezett többsége ugyanazt mondta, mint Kíra és Bertalan. A negyven felettiektől azt is megkérdeztem, hogy húsz évvel ezelőtt mit vártak a csatlakozástól.
– Talán egy kicsit jobb életet – mondta Drávapalkonyán az 52 esztendős Orsós Gábor, majd ekképp folytatta: – De ez nem jött be. A magunkfajta embereknek ugyanolyan nehéz, mint előtte volt. Az építőiparban dolgozom, egy pécsi vállalkozó alkalmaz, ő ad egy hétszemélyes autót, azzal viszem be innen meg Gordisából a brigádot. Naponta 11 órán át távol vagyok, és így is csak 250 ezer forintot kapok kézhez.
Gábor felesége, Gyöngyi kórházban takarít, ugyanekkora bérért. A házaspár szerény, de jó állapotú házának udvarán félszáz tyúk kapirgál, van két hízó is, egyiket hamarosan levágják. Gábor és Gyöngyi felnevelt három gyereket, ők már kirepültek és hasonlóan keresnek, három unokája is van Orsóséknek. Gábor szerint az ő sorsuk is az lesz, hogy kevés pénzért dolgozhatnak életük végéig.
Az Orsósék kapuja előtt folyó beszélgetést biciklijén ülve hallgatta Gábor egyik falubeli barátja, s ő csak ennyit morog:
– Nem lesz itt változás,
nekünk az Unió semmit se hozott… – az 50 éves férfi legyintett egyet, és elhajtott rozoga kerékpárján.
Gyöngyi vette át a szót: – A nővéremék viszont jól élnek, ő „németben” takarít, a férje meg ott dolgozik építkezésen. Három gyerekük meg négy unokájuk van, mind kint élnek. Az egyik gyerek kint is marad, már vett is házat, banki kölcsönből. A nővéremék azonban nyugdíj után hazajönnek. Házuk van Kaposváron. Ott élnek majd a német nyugdíjból. Abból telik... Hívtak minket is, hogy menjünk ki, de mi nem mentünk.
– Nézze, én nem tudnék kint élni – „mentegetőzött” Gábor. – Magyar vagyok, nekem Magyarország a hazám, lehet, hogy szegény vagyok, de itt vannak a barátaim.
Kosztics Tibor és felesége, Mónika is abban bízott 20 évvel ezelőtt, hogy könnyebb lesz az élet az Unióba lépés után, de nekik se lett az. A házaspár a horvát határhoz közeli Alsószentmártonban él, három gyermekük van, a legidősebb a pécsi egyetem pszichológia szakára jár, ami nagy szó a csakis romák lakta, 1200 lelkes faluban. A családfő egy pécsi gyárba ingázik, Tibor a három műszakos munkáért csaknem 400 ezer forintot kap. Szentmártonban ez jó pénznek számít, hisz a faluban a rendszerváltás után húsz évig a helybéliek 80-90 százalékának csak köz- és alkalmi munka jutott. Mónika meg is jegyezte: – Talán az Uniónak köszönhető, hogy van munka felénk. Megélünk, de mindenre azért nem jut.
– A nyaralásra jut? – löktem tovább a szót.
Összenevettek, aztán Mónika kivágta: – Idén voltunk először. A horvát tengerparton.
– Akkor jól takarékoskodtak…
– Hagyja! – rázta fejét Tibor tagadólag –, nem a saját pénzünkön mentünk. Az unokatestvérem fizette a szállást meg a benzint. Ő Németországban dolgozik több mint tíz éve. Raktáros. Öt gyereke van, semmiben se szenvednek hiányt. Nagyon segítőkész az unokatestvérem, az autónkat is tőle kaptuk 2019-ben. Öreg volt a kocsija, vett egy újat, az öreget meg nekünk adta. Ingyen. Az öcsém is kiment, egy nagy házban gondnok, a felesége meg takarít. Hívnak, hogy menjünk, de mi nem akarunk.
A házaspár szerint jelenleg legalább két tucat szentmártoni család német földön boldogul.
– Régen a német segély miatt mentek ki a romák – idézte meg a múltat Tibor –, de azok mind visszajöttek egy-két év után. Most, aki kimegy, dolgozni megy. És jól élnek, háromévente leváltják az autójukat, nyaralnak, utaznak. Ha hazajönnek, csak bámuljuk őket, itt ők a példaképek. Nekik bejött az Unió.
A 40 esztendős Zoltán is az előbbieket erősítette. A baksai buszmegálló előtt szólítottam meg őt szombat délután négykor. Cigarettájából mélyet szívva elmondta, hogy a szomszédos Görcsönyben lakik, szakácsként alkalmazott feleségével három gyereket nevel. Zoltán egy baksai mezőgazdasági vállalkozónak dolgozik, s ott hét végén is be kell állni, ma gépet javítottak és trágyát szórtak.
A havi fizetése 350 ezer. – Mire elég az? – fakadt ki a magas férfi.
– Az öcsém meg a nővérem kint vannak Ausztriában, az öcsém kint is marad, két gyerekkel, már vettek is házat Graz mellett. A sógornőm kint a postán dolgozik, neki van 13. meg 14. havi. A házunkat abból vettük, hogy tizenkét évig kamionos voltam és „nemzetköziztem”. De az nem egy családbarát munka, nem bírtam már. Semmit se érzek abból, hogy bent vagyunk az Unióban. Jó, épült a faluban játszótér, meg bölcsőde az EU pénzéből, de az meg azoknak hozott hasznot, akik megépítették, dupla áron. Egy falusi ember semmit se érez az Unióból! Semmit!
A 71 éves Kozma Lászlóné is akkor „érte utol magát”, amikor 12 évig idősek házi ápolását vállalta Németországban. A Nagycsány községben élő asszony az uniós belépés évében szegődött el külföldre, s az ott keresett pénzből újította fel és korszerűsítette három szobás házát. Alkalmazói kézről kézre adták, de nem jelentették be, így csak magyar nyugdíja van, ami 117 ezer forint.
– Nem sok, és nekem az Unió semmit se jelent – mondta halkan, aztán elsírta magát: – A pénzből megvagyok valahogy… Más az én bajom: márciusban meghalt az élettársam. A fiam se látogat, hat éve összevesztem a menyemmel, azóta nem jönnek. Az unokák se. Egyedül vagyok. Ez a baj. Ettől vagyok beteg. Aludni se tudok. Szedek gyógyszert, de hiába. A törékeny asszonyt körbeugrálja két tacskója, a játékos négylábúak érezhetően vigasztalni próbálják gazdájukat.
A vajszlói Beugró Büfében viszont vidám volt a hangulat: öt helybéli kvaterkázott az alig szobányi kocsmában.
Ők is azt mondták, hogy nekik az uniós tagság semmit se jelent, eszükbe se jut.
A büfét novemberben nyitotta meg Körmendi János, a 32 éves férfi évek óta négy hektár bérelt földön csemegekukoricát termel, de télen unatkozik munka nélkül, ezért vágott bele élettársával, Klaudiával a vendéglátásba. A pár azt találta ki, hogy a faluból a pécsi gyárakba ingázóknak hajnali ötkor reggelit kínálnak: gíroszt, hamburgert, szendvicset. Az ötlet bejött, és gyorsan törzsvendégköre lett a helynek.
– Vajszlón az Unióról semmit tudnak az emberek – jelentette ki Klaudia, miközben a kora hajnali kelés fáradtságától fázósan melengette kezét a gírosz-sütő lángjánál. – Az emberek elmennek reggel dolgozni, este meg hazajönnek. Ha benéznek hozzánk, jól elvannak itt egymással.
– Élnek az emberek egyik napról a másikra, és nem foglalkoznak se az Unióval, se a politikával – bólintott rá János.
– Akkor azzal se foglalkoznak – vetettem közbe –, hogy maradjunk-e az Unióban vagy sem? Merthogy sokak szerint a jelenlegi kormány kivinné az országot a közösségből…
– Az se érdekli őket – felelte egyből. – És engem se. A politika meg főleg. Nem nézünk tévét. Nem tudom, mi a jó nekünk, az-e, ha bent maradunk, vagy az, ha kimegyünk.
A megszólított, főképp alkalmazottként dolgozó dél-baranyaiak túlnyomó többsége nem mondott véleményt arról, hogy jó-e az országnak, ha kilépünk az EU-ból. Siklóson egy középkorú férfi viszont megemelte a hangját: – Amilyen marhák ezek, kiviszik az országot! Itt bármi megtörténhet! Bármi!! De nem írhatja le a nevemet, mert olyan állásban vagyok, hogy ha pofázok, holnap kirúgnak. Aztán hová megyek? Minden ideköt, nyelvet meg nem tudok. Egyébként a közalkalmazottak szinte mind úgy gondolják, mint én, hogy nem szabad kilépni az EU-ból. De senki nem árulja el a véleményét, féltik a munkahelyüket.
Amúgy a pécsi egyetemre járó fiatalokat is kérdeztem arról, hogy ők miképp fogadnák, ha az ország kilépne az Unióból. Tizenöt kérdezettből tizenhárman azt felelték: ha ez megtörténik, elmennek az országból. Így se kizárt, de akkor biztosan. Nem annyira a külföldi munkavállalás szándékával tennék ezt (de, persze, azért is), hanem mert úgy vélik: alkotó, demokratikusan gondolkodó embernek nem lesz jövője nálunk, ha elszakadunk az EU-tól.
A megszólított, dél-baranyai alkalmazottak közül viszont egyetlen egy se mondta, hogy ha kilépünk, akkor ő elmenne innen. Aki menne nyugatra, csak a kinti, jól fizetett munka miatt tenné, a demokráciahiány miatt senki se távozna. Néhány olyan viszont akadt a válaszadók között, akik szerint nem történne semmi baj, ha kilépnénk.
A csányoszrói Torma Ervin – miközben cefrés hordóval megrakott utánfutóját autójához akasztotta – ekképp meditált: – Lehet, hogy jobb, ha kilépnünk, mert az Unió úgyis összeomlik – vélte az 50 esztendős, egyedül élő férfi, aki egy pécsi gyárban dolgozik, s emellett igavonó lovakat nevel, eladásra. – Elegem van abból, hogy Brüsszel nyomást gyakorol a kormányra, és azt akarják, fogadjuk be a migránsokat. Pedig már látják, hogy hiba volt őket beengedni, erre most ide akarják őket küldeni. Ne hozzánk küldjék őket, hanem a Soros Gyurihoz! Ő hozta őket Európába.
– Miért gondolja, hogy ő hozta őket ide? – állítottam meg.
– Ezt mondják mindenhol. Rádióban, tévében.
– Miért tette volna ezt?
– Bosszúból, mivel kitiltották innen.
– Nincs innen kitiltva.
– Akkor nem tudom. De akkor is lehet, hogy jobb lenne az Unión kívül. Oroszország és Kína hamarosan megelőzi a németeket. Talán már meg is előzte.
– Önnek él rokona nyugaton?
– Két unokatestvérem.
– Ők mit mondanak: rosszul megy nekik, vissza akarnak jönni?
– Inkább ott akarnak letelepedni.
– Nem Kínában vagy Oroszországban?
– Dehogy! – hördült fel a férfi.
– Valahogy egy magyar se akar Oroszországban meg Kínában dolgozni és odatelepülni. Hogy van ez?
– Ezt, látja, nem tudom.
