Minneapolis után a világ második legnagyobb malomipari központja volt Budapest a XIX. század végén, és ahol ilyen mennyiségben őrlik a gabonát, ott nagyban is kereskednek vele. Így aztán érthető, hogy nem akármilyen tőzsdeépületet terveztek a századfordulón létesült Szabadság térre, hanem olyat, amelyik méltó a helyhez és annak szelleméhez is. A lerombolt Újépület helyén nyílt parkhoz, ahová a Szabadságharc emlékművét szánták, meg az Osztrák–Magyar Bank átelleni, fényűző palotájához.
Nincs azon mit csodálkozni, hogy ha egy ekkora és ennyire speciális felépítésű – két hatalmas tőzsdecsarnok köré szervezett – épület elárvul, akkor nehezen talál új funkcióra. Kínlódtak a felelősök már akkor is, amikor a proletárdiktatúra okafogyottá tette a tőzsdei kereskedést. Még szerencse, hogy néhány évvel később megszületett a magyar televíziózás, és a Szabadság tér 17. a tömegtájékoztatás agyonszabdalt és telekábelezett szívcsakrájává változott.
Tizenöt éve azonban üresen áll az óriási épület a város kellős közepén. Az államnak sosem volt elég pénze új életet lehelni belé, a magántőkét pedig elrettentették a roppant méretek és a műemléki besorolással járó nehézségek. Ezeken az akadályokon csak olyasvalaki lehet úrrá, akit korlátlan mennyiségű pénz és a leglojálisabb hivatali támogatás segít az útján.
Ugye önök sem értik, miért nem mozdult rá hamarabb Tiborcz István a Tőzsdepalotára? Talán felkészülésnek szánta a többi lipótvárosi projektjét, mint a volt MAHART-székház és az Adria-palota átépítését. Talán kellett a lényegében lebontott Földművelésügyi Minisztérium meg a durván átépített Nemzeti Bank példája, hogy bizonyítsa, ma egy műemlékkel valóban bármit meg lehet csinálni. Talán ki kellett várni a Dürer-kerti irodaházak állami megvásárlását, hogy nyélbe lehessen ütni az üzletet.
Mit tudjuk mi – elvégre deklaráltan a saját lábukon álló magántulajdonosok velejéig magántőkéje forog itt kockán. És ha kerül is bele nem kevés adóforint – hiszen kerülni fog, az hétszentség –, az időben elveszíti majd a közpénz jellegét.