- Tolnay Leó: Mák

Könnyen lehetett vinni a zongorát: hívtunk zongoraszállítót, megfogták, felrakták, lerakták, felvitték. Beállították az új helyére, ahogy kértük, azután jött valaki, és behangolta. A hagyományok viszont rendre elmaradtak, mert hordozható hagyományunk nem volt, és hagyományszállítót sem találtunk. Nekünk kellett megpróbálni dobozolni, de valahogy nem fért be a hagyomány: kilógott, kifolyt, elgörbült, meg letörtek belőle darabok. És egyszer sem volt senki, aki behangolta volna a hagyomány maradékát.
Vegyük például a banyát. A banya a nagyanyám nyári konyhájában egy téglából rakott tűzhely volt, fával fűtötték. Volt benne egy kis sütő, a nagyanyám abban csinált az év végén töltött káposztát. A banya, a fahasábok, a kis sütő és a hozzá való zománcozott tepsi együtt adták a hagyomány helyét, a nagyanyám pedig gondoskodott a többiről. Káposztába csomagolt húsgombócokat meg egyebeket tett a tepsibe. Az egész ment a banyába, és egyszer csak elkészült az ünnepi étel, a tetején vékony aranybarna ropogós kéreggel. Ez volt a hagyomány.
Azon az év végi napon más volt az asztal körül ülni. Más volt a beszéd, több volt a figyelem, és a töltött káposztát fontosnak gondolom ebben. Persze először szaladgáltunk inkább, hogy találjunk és összevissza cipeljünk izgalmas új dolgokat, és a rohanásban az orrunk maradt csak szabadon, azon keresztül értettük meg a banyából és az asztal közepéről felszálló jelzést. Észre sem vettük, hogy történt, csak leültünk, beszélgettünk, ettünk. Együtt, mindig ugyanazt. Mindig ugyanúgy.
A barátommal is volt egy hasonló napunk decemberben, amíg együtt jártunk iskolába. Náluk minden év végén máskor ült le a család, mint nálunk, általában előbb, mint mi, és előbb is kaptak ajándékot. Mindketten vártuk ezt a napot, mert másnap a barátom egy kis dobozban hozott a hagyományukból: szalvéták alatt két szelet flódnit, amit a nagymamája készített. A dobozt elvittük a játszótérre, beültünk a hintába, és ettünk. Azután magunk alá húztuk a lábunkat, egy pillanatra lehunytuk a szemünket, majd elrúgtuk magunkat. Hajtottuk a hintát, és énekeltük az év végi dalunkat:
„Zsák, zsák, teli zsák,
Nyelvre alma, fogba mák!”
Egy idő után már fel kellett fordítani a hintát, hogy rá tudjunk ülni, ekkor már nem énekeltünk. Ültünk a hintán, ettünk, beszélgettünk. Egyszer kiszámoltuk, hogy az ő nagymamája és az én nagymamám nagyjából ugyanannyi viaszt éget el az év vége előtt, ott összesen kilenc vékonyabb, itt négy vastagabb gyertya fogy el.
Azután a banya a nyári konyhával együtt odalett, és a nagyanyám nem csinált többé töltött káposztát. Közben megtanultam, hogy annak a barna kéregnek a Maillard-reakció volt az oka, amivel próbálkozhatom én is. A mostani sütőmön pontosan be tudom állítani a hőfokot, van légkeverés meg grill, ezeket kombinálhatom, és esetleg süthetek gőzben is. De akárhogy is próbálom, a töltött káposzta soha nem lesz olyan, mint a banyában. Megeshet, hogy egyszer szinte tökéletes lesz, és kedves dicséreteket kapok érte otthon, mintha egy főzőverseny döntőjén lennénk. De a hagyományunkon ez nem fog segíteni.
A barátom nagymamája sem csinál már ünnepi ételeket, és nem eszünk flódnit dobozból a játszótéren. Leszámítva pár osztálytalálkozót, jó ideje nem is nagyon beszéltünk, mindenki ment, amerre meglökte az élet. Egyikünk kevesebb kétellyel és egyenesen haladt, ahogy előre látható volt, másikunk tett pár kanyart a különlegesség és a halhatatlanság reményében. De mindkettőnk útja ugyanúgy erőfeszítést, elfoglaltságot és élményeket jelentett, kitöltve egyik évet a másik után.
Nemrég valamelyikünk egy üzenetben kért vagy kérdezett a másiktól, a gyereknek vagy a feleségnek kellett valami, vagy a háztartásban adódott különleges probléma. Telefonon megbeszéltük, cserébe ment egy kávémeghívás.
December lett, mire mindketten ráértünk. Egy régi helyünkből lett réginek látszó új kávézóba ülünk be.
– Egy eszpresszó, egy latte macchiato – olvassa vissza a rendelést a pincér. – Nagyon finom a szabolcsi almás máktortánk.
– Kérek egy szeletet – mondjuk mindketten, majd elhallgatunk.
Nézzük a kávéfajták rajzait a falon, amíg ki nem hoznak mindent. Megköszönjük. Mielőtt belevágnánk a süteménybe, magunk alá húzzuk a lábunkat. Egyszerre emelkedik a két villa, és egy pillanatra lehunyjuk a szemünket:
– Nyelvre alma, fogba mák!