1990-ben olvastam először Orwell regényét, az 1984-et, és már azért is remekműnek találtam, mert kortárs regénynek tűnt, amely a maga gúnyos-komolyságával dolgozza fel a kommunizmus mindennapjait. És akkor még nem is tudtam, hogy az angol szerző mindezt 1948-ban vetette papírra. De hát honnan látta előre, hogy mi lesz a kommunizmusban, tettem fel én is a kérdést sok más olvasóval egyetemben. A válasz viszonylag egyszerű: aki egy totalitárius rendszert látott, az mindegyiket látta. A náci Németország tehát jó kiindulópont lehetett egy érzékeny író fantáziája számára, a szürke, legatyásodott, folyton élelmiszerhiánnyal küzdő hétköznapokhoz pedig a háború utáni London állt modellt. A két (vagy több) tapasztalatból született meg „látnoki” módon az én negyven évvel későbbi valóságom.
Onnan jut mindez az eszembe, hogy a minap Orbán Viktor azt találta mondani, hogy ideje elővenni Orwell klasszikusát, mert bár az EU elvesztette az orosz–ukrán háborút, megpróbál majd „szárnyaszegett kommunikációs kísérleteket” bevetni arról, hogy „a vereség miért győzelem, és a győzelem miért vereség”. És nem árt felfrissíteni az újbeszél nyelv ismeretét ahhoz, hogy értsük mit mondanak az unió vezetői, tisztviselői. Most ne menjünk bele, hogy ez mennyire felületes olvasata a műnek, amely sokkal inkább a meghasonulás, a teljes önfeladás keserű folyamatának lenyomata, illetve – és itt már megoszlanak az értelmezések – a teljes reménytelenségé, vagy azé a hité, hogy még a legzordabb rendszert is ki lehet játszani.
De sokkal érdekesebb kérdés az, hogy vajon ma mi adhatna nyersanyagot egy hasonló regényhez egy most élő Orwellnek? Szinte biztos vagyok, hogy ő ma az ukrán–orosz háború tudósítója lenne, ahogy 1936-ban Barcelonába utazott, és nem sok kellene ahhoz, hogy az ukrán harcmezőn is fegyvert ragadjon a toll helyett, ahogy ő is tette az aragóniai fronton. Kétségem se lenne, hogy melyik oldalon állna. Ahogy a tekintetben sem, hogy egy mostani regényhez, már nem a minden oldalról támadó, teljes ellenőrzésre hajtó, erőszakos, ám e tekintetben legalább „őszinte” totalitárius rendszer adhatna kiváló támpontokat, hanem egy olyan, amelyik demokráciát mímelve apránként adagolja az önkényt, hol ügyelve a látszatra, hol nem.
Egy hibrid és hazug rendszer, amely ha kell, menet közben írja át a kőbe vésett szabályokat, és akkor hallgatja meg a híveit, ha azok az előre megírt válaszokat szajkózzák vissza.
Egy olyan rendszer, amely a sajtószabadság kardcsörtető harcosa, ám előszeretettel veti alá hazugságvizsgálatnak annak rakoncátlan művelőit. Ám annak feje képes eljátszani a béke ragyogó homlokú küldöttét a szabad világ ideiglenes vezetőjét.
A Nagy Testvér kis tesójáról szólna a mai regény, a hazugságok okos menedzseléséről, a kétkulacsos játék tökélyre fejlesztéséről, és arról a pántlikás hazaszeretetről, amelynek az alján nincs egyéb, mint a haszon. Olykor kifejezetten pénz formájában. És a fenntartásához nem kell még a 101-es szoba sem. Működik ez a személyre szabott félelem nélkül is.