- „Ha kevesebben félnének, nehezebb lenne egymástól kölcsönösen rettegő szekértáborokat szervezni”

Tanulmánykötetet írt Bibó Istvánról. Attól tartok, a fiatalabb korosztályoknak nem sokat mond a neve. Ki volt ő?

Az idősebb korosztályok sem feltétlenül tudják. Újra fel kellett fedezni a nyolcvanas évek elejétől. Bibó István jogtudós, politikai gondolkodó volt, aki apai ágról alföldi magyar református jogászoktól, anyai ágról német katolikus polgári családból származott. Ennek a két ágnak a legjobb örökségei találkoztak benne. 1911-ben született. Kisfiú volt még, amikor a trianoni döntést hozták, de attól kezdve foglalkoztatta a jó békekötés lehetősége. Trianon, ugye, jellegzetesen rossz békekötés volt, sok rossz következménnyel. Olyasvalaki volt Bibó István, aki nagyon komoly elméleti felkészültséggel szánta el magát arra, hogy részt vegyen a közéletben. Néhány évig külföldön folytatta tanulmányait. Hazatérve tapasztalta azt, hogy mennyire másképp gondolkodnak az emberek olyan országokban, ahol volt győztes forradalom, szemben Magyarországgal, ahol viszont nem volt. Próbálta megtalálni a társadalom bajaira a gyógyírt, tűpontos diagnózisokat alkotott és terápiát is javasolt. A politikai hisztériáról szóló gondolatai maradandó értékűek, nem csak nálunk, hanem a világ számos más pontján is.

Az ötvenhatos szerepét véletlenül se hagyjuk ki.

Arrafelé tartok... Különösen izgalmas Bibó Istvánban, hogy semmilyen ideológiának nem volt elkötelezve, de sokféle tradícióból merített. Láthatjuk őt liberálisként, szocialistaként, még konzervatívként is. Mindezek mellett pedig keresztény volt, nagyon markáns Krisztus-hitet képviselt. Élete úgy alakult, hogy miután visszatért külföldről, a Márciusi Fronthoz csatlakozott, ami jellemzően baloldali népi írók és közéleti emberek közösségeként jött létre. 1945 után barátját, Erdei Ferencet kinevezték belügyminiszterré. Így került a Belügyminisztériumba, fontos törvényeket készített elő. Kezdett komoly, nagy visszhangot kiváltó közéleti írásokat publikálni.

Ilyen volt a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című tanulmánya.

Ehhez kapcsolódva egy másik, korábbi munkájából idézek: „az emberi szabadság és az emberi méltóság egy és oszthatatlan, és az egyik ember ellen akár társadalmi helyzete, akár származása, akár neme vagy kora címén elkövetett minden sérelem mindenki más szabadságát és méltóságát veszélyezteti". 1949-től elhallgattatták. És akkor elérkezünk 1956-hoz: államminiszterként tagja lett a Nagy Imre-kormánynak. November 4-én, amikor a szovjet csapatok bevonultak Budapestre, a kormányból ő volt az egyetlen, aki a Parlamentben maradt. Külképviseleteknek írt a kormány nevében, és írt egy karakteres hangvételű nyilatkozatot is. A forradalom leverése után még tartott a – mondjuk így – polgári engedetlenség az országban, ami néhány hónap múlva elhalt. Bibó Istvánt 1957 májusában tartóztatták le, kis híján halálra ítélték. A halálos ítélettől az indiai köztársasági elnök jó időben elküldött üzenete mentette meg. Életfogytiglani börtönt kapott, 1963-ban amnesztiával szabadult. Nyugdíjas koráig könyvtárosként dolgozott, 1979-ig élt. Ebben a másfél évtizedben is nagyon jelentős írásokat alkotott, amelyeket akkor nyilván nem lehetett publikálni.

Mikor történt ez meg?

Az első szöveggyűjteményt az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem adta ki Svájcban 1981 és 1984 között, négy kötetben. Amikor azt latolgatták, hány példányban jelentessék meg Bibó műveit, ezer példány mellett döntöttek: ötszáz kint maradt az emigrációban, ötszáz pedig bejutott Magyarországra. Abban bíztak, ennyi elég lesz ahhoz, hogy a Bibó Istvánról szóló gondolkodást elindítsa. Így is történt. A Magvető Kiadó kénytelen volt 1986-ban kiadni válogatott tanulmányainak első három kötetét. Az ötvenhatos írásai még nem jelenhettek meg, csak 1990-ben. A nyolcvanas évektől tehát fokozatosan elérhetők lettek a magyar olvasók számára Bibó István művei, és egyre inkább beszédtémává váltak.

Meglepett az imént. Eddig abban a hiszemben voltam, hogy Bibó Istvánt liberálisként tartják számon.

Elsősorban liberális volt, így van. A szabadságot azonban, ami rendkívül fontos volt számára, úgy értelmezte, hogy annak el kell jutnia a gazdasági egyenlőségig, ami már szocialista gondolat. Konzervatívnak soha nem nevezte magát, de a társadalomban a folyamatosságot nagy értéknek, míg a megrázkódtatásokkal járó változásokat veszélyesnek tartotta. Ez jellemzően konzervatív szemlélet. Bibó István szerint a folyamatos fejlődés messzebbre vihet, mint a történelmi fázisokat kihagyó radikális átalakulás. A közép-kelet-európai szovjet típusú kísérletek a feudalizmusból léptek volna át a polgári fázis kihagyásával a szocializmusba, ami nem sikerülhetett.

Bibó Istvánt minden arra predesztinálta, hogy a rendszerváltás utáni Magyarország kultikus alakjává váljon. Ön szerint ez megvalósult?

Nem valósult meg. A rendszerváltás első éveiben úgy tűnt, hogy Bibó István emlékezete komoly vonatkoztatási ponttá válik a magyar közéletben. Talán akkor fogyott el az iránta való figyelem, amikor kiderült, hogy nem lehet bunkósbotként használni. Sem az írásai, sem a személyisége alapján nem alkalmas arra, hogy bármelyik politikai erő olyan fegyvert formáljon belőle, amellyel a másikat le lehet ütni. Mivel a különféle politikai alakzatok és a hatalom gyakorlói részéről főleg erre lett volna igény, egy idő után Bibóra már kevésbé volt szükség. Van egy híres mondata, így kezdődik: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni". Utána ez hosszan folytatódik, de a rendszerváltást követően gyakran csak az elejét idézték. Sokszor úgy értették: „én kijelentem, hogy nem félek, de te féljél tőlem, mert én vagyok az erősebb".

Hogyan szól a teljes mondat?

„(…) nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen, gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius (elképzelt) veszedelmektől, melyek az által válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük”. Ezt a mondatot 1944-ben írta le, könnyen kiegészíthető ma aktuális kifejezésekkel. Ha kevesebben félnének, nehezebb lenne egymástól kölcsönösen rettegő szekértáborokat szervezni, ami egy autoriter politikai rendszernek a közösségi feltétele.

Berki Róbert, a politikaelmélet professzora a kilencvenes években azt írta, hogy a két nagy rendszerváltó párt, az MDF és az SZDSZ is „harciasan igényt tart Bibó örökségére mint politikája egyik szellemi forrására". Ide sorolhatjuk a Fideszt is?

Berki Róbert az angliai olvasók számára mutatta be Bibót, tanulmányát a kétezres évek elején magyarra fordítottam, így került be a kötetembe is.  Közismert, hogy a Fidesz több meghatározó vezetője – közöttük Orbán Viktor – a Bibó István Szakkollégium növendéke volt. Amennyire meg tudom ítélni, a Fidesznek az ő korosztályához tartozó vezetői alaposan megismerték Bibónak a közép-kelet európai politikai közösségről alkotott diagnózisát, de más gyakorlati következtetést vonnak le belőle, mint Bibó tette, amikor aktív résztvevője volt a közéletnek, vagy tenné ma, ha élne.

A „Boldogok a békét teremtők" című tanulmánykötetében döntően Bibó István és a keresztény hit viszonyát elemzi. Miért tartotta fontosnak ezt a megközelítést?

Lelkészként nagyon érdekel Bibó életművében, ami közvetlenül teológiai tartalmat hordoz. Egyszer összeszámoltam, összesen csak alig több mint hétszáz szó foglalkozik Krisztussal egy hosszú, az életművét összegző esszéjében. A viszonylag kevés szöveg azonban, ahogyan én látom, áthatja az egész életművet, és még olyan helyeken is, ahol nem esik szó Krisztusról, kimutatható Krisztus hatása és ennek a politikai következményei.

Kötetében a keresztény erőszakmentesség és a szabadságjogok európai rendszerének kapcsolatát is elemezte. Hogyan függ össze a kettő?

Bibó elsősorban Krisztus személyisége iránt érdeklődött, tehát inkább Krisztus emberi, mint az isteni oldalát vizsgálta. Azt az embert fedezte fel Krisztusban, aki képes arra, hogy uralkodjon az indulatain, és képes másokat is ráébreszteni arra, hogy lehet uralkodni az indulataikon. Képes arra is, hogy abban a közösségben, ahol él, azt a gyakorlatot képviselje és terjessze, ami az erőszak elkerüléséhez vezet. Az aktív erőszakmentes ellenállás gyökereit mások is felfedezték már Krisztusban: utalhatok akár Mahatma Gandhira, akár Martin Luther Kingre. Bibó ugyanazt hangsúlyozta, amit ők, azzal a fontos kiegészítéssel, hogy Krisztus személyének a hatását megmutatja a nyugat-európai demokrácia kialakulásának történetében. Ezt a folyamatot a hatalomgyakorlás humanizálásának is nevezi. A demokrácia Bibó István számára az a társadalmi berendezkedés, amely a legkevésbé erőszakos, leginkább helyet ad a másik megbecsülésének, a párbeszédnek és a konszenzussal hozott döntéseknek, tehát mindannak, ami a korábbi vagy mai autoriter rendszerekben kevésbé érvényesül.

A Magyarországon, de némelyik fejlett demokráciában is tapasztalható folyamatokat elnézve megbukni látszik az erőszakmentesség elve. Lehet, hogy Bibó egyszerűen csak idealista volt?

Bibó István jó értelemben vett idealista volt, szokták jóhiszeműnek is nevezni. A krisztusi értelemben vett erőszakmentesség most valóban visszaszorul. Sokfelé olyan közhangulat alakult ki, olyan politikai mozgások indultak el, amelyek jobban bíznak az autoriter rendszerekben és az erőszakban, szemben a jobb megoldásokkal. Ezt visszalépésnek tartom, különösen Európában, ahol a második világháború borzalma után évtizedekig érvényesült a demokráciát támogató politikai akarat. De nem vagyok pesszimista: a demokrácia iránti közösségi igény még akár a mi életünkben visszatérhet.