Korán érkeztem a Magyar Zene Házába, hogy átvegyem a jegyeket a koncertre. A jegyek valójában sárga karszalagok, melyek majd a lila ledek neonfényében teszik evidenssé, hogy hallgatunk. A hallban már éppen helyére simogatott valaki egy gongot, próbálgatták a hangtechnikát és megjegyezték, legyek szíves majd elmenni, mert térrendezés lesz, a vendégeket később engedik be a Csillagszóra.
Leültem tehát máshol felkészülni a programra: a MIKAMO Közép-Európai Kamarazenekar által feldolgozott esti darabot Karlheinz Stockhausen 1971-ben eredetileg egy parkba, a csillagos ég alatt játszó, egymástól távol elhelyezkedő zenész csoportoknak álmodta meg. A Sternklang (Csillagzene) partitúrájával egy olyan művet alkotott, amely a kölni komponistához illőn messze túlmutat a hagyományos zenei kereteken. Struktúrája rendkívül összetett, a szerző konkrét csillagképeket használt a kompozíció alapjául – ezeket „kottaként olvasva” alakította ki a különböző taktusokat, hangszíneket és skálákat. Számára a bolygók állása nem csak asztrológiai vagy spirituális jelentőséggel bírt, a konstellációk geometriai mintázatait akkurátusan követve írta meg a konkrét zenei paramétereket.
Ha azt hinnénk, ettől talán szögletes a darab, három és fél órás integrálszámítás a hangszereken, nem is tévedhetnénk nagyobbat. Stockhausen a bonyolult ritmikai és hangmagasság-kapcsolatok elmosásával egy olyan térélményt, egy olyan nemprogresszív, körkörös időt hoz létre, amelyben a szerkezet kimeríthetetlennek tűnik. Egyes modellek, hangszeletek folyamatosan vándorolnak a csoportok között, „hangfutárok” és „fáklyavivők” segítségével, miközben a közönség ugyancsak kószál, arra a tételre csatlakozik, amelyikre éppen szeretne.
Sato Fujii építészeti remekművében, annak organikus hullámzásában a parkzene vertikális tér átszervezést kapott: a -2. szint visszhangos előcsarnokától a kávézón át a második emeleti előtérig rendezték a programot. Okosan kimért áthallás, mégis minden lépés új akusztikai perspektívát kínált. Hétkor a koncertteremben ültem egy babzsákban, amikor megszólalt az első hang, az első csillag. Meditatív, egészen transzcendens élményt indított meg, melyben nem csak elmerülni lehetett. Valóban egy olyan időtlen térbe invitált minket, ahol a megszokott zenei narratívák feloldódtak, és ahol nemcsak a klasszikus, de mindenféle konvenció fényévekre volt tőlünk. Lehetett háttal ülni a zenészeknek, a kivetített csillagképeket tanulmányozni, végigülni az előadó terem páratlan kvartettjét Ajtony Csaba művészeti – és ott konkrét – vezetésével, vagy a hangfutárokat követve, folyamatosan barangolni az űrben. Aktív formálói voltunk az élménynek, mely hemzsegett az önmagában is komplex motívumoktól. Érdekes volt megfigyelni a precíz absztrakció mellett, ahogy a központi ütőhangszeres (az előtéri gong) egy bizonyos E hanggal mediált, amely minden csoportnál más-más pozícióban jelent meg. Referenciapontot kínált nekik, ahogy a Sarkcsillag az éjszakai égbolton. Az este ceremoniális jellegét is az adta a kilenc nagy szünetet irányítva, amelyek Stockhausen szerint „átjárót nyitnak a szent világba”. Ezekben a pillanatokban a különböző terekből érkező hangok egybefonódása valóban nem egy mezei koncert-élmény harmóniáját hozta meg.
A hangok experimentális formai világa a háború utáni modernizmus élénkségével teljesen magával ragadó volt. A MIKAMO úgy hozta el nekünk Stockhausen vízióját, hogy az egyszerre volt matematikai pontosságú szerkezet és spirituális utazás, koncert és rituálé, tudományos kísérlet és művészi élmény. Szédült közönsége pedig kitartott a teljes három és fél órás előadás alatt.
Infó: Csillagszó – Sétakoncert a Magyar Zene Háza tereiben, december 20. Közreműködő: MIKAMO Közép-Európai Kamarazenekar. Művészeti vezető: Ajtony Csaba. Táncos-koreográfus: Gergye Krisztián, Kovács Domokos, Gesztelyi Nagy Csilla
