A rövid válasz azért méltó említésre, mert a magyar kormány legfontosabb tagjai az év során állandóan fel- és leszálltak kényelmes repülőgépeikkel és kezet fogtak ezzel-azzal. A hosszabb válasz lényege az, hogy a magyar adófizetőknek ebből nem lett hasznuk.
A miniszterelnöknek nem sikerült elfoglalnia Brüsszelt, de Moszkva se foglalta el Budapest belső kerületeit. A VII. kerület például kifejezetten nyugatbarát maradt. Szijjártó Péter ezért Moszkvába utazott, hogy egyeztessen az orosz külügyminiszterrel. Lavrov felolvasta jegyzeteiből a leckét, Szijjártó mindent leírt. Lavrov hangsúlyozta, hogy nem szabad kilépni az Európai Unióból, legalábbis egyelőre. Belülről kell aláásni, akár jön a pénz Brüsszelből, akár nem. A VII. kerület maradjon meg zsidók nélküli zsidónegyednek. A magyarbarát Lavrov néhány szót mondott magyarul is. Többször említette a „szalámit”, mert az átkosban a szalámi meg a borsókonzerv tette Magyarországot híressé Moszkvában. A keletnémet „nylon harisnya”, amit Lavrov egyik volt szeretője állítólag még most is hord, a magyar szalámival vetélkedett akkoriban. Fiatalember lévén, Szijjártó nem tudott ilyesmiről. „Da, da”, mondta azért. Ezt hívta egyeztetésnek.
Lavrov később „revizionista elhajlónak” nevezte Kövér Lászlót. „Régi elvtárs,” mondta, valaha az MSZMP-ben is dolgozott, mint kutató. Egy 2024. decemberi rendezvényen, a jól értesült Lavrov szerint, Kövér megbánta, hogy 2004-ben az uniós csatlakozásra szavazott. Minket nem érdekel, hogy mit gondolt Kövér 2004-ben, mondta Lavrov, de az igen, hogy levetette az uniós zászlót a Parlament épületéről. Nekünk hasznos a magyar vétó – nekünk, de maguknak is szükségünk van Brüsszelre, mint ellenségre! Mondja meg a bajuszosnak, hogy nem úgy, mint Kádár elvtárs idején, most – kak izvésztno – egy vasunk sincs a magyar gazdaság megmentésére. Kövér egyébként nyugodtan hívhatja Macront idiótának, Bident madárijesztőnek, folytatta Lavrov, de Charles Gatit ne hívja öreg nyugdíjasnak. Ő ugyanis tényleg az. Kövér csak maradjon hű híres hazugságaihoz és a csúsztatásaihoz.
2024-ben óriási figyelem kísérte világszerte Orbán Viktor utazásait. Járt Rómában, de a máskülönben barátságos pápa nem engedte neki, hogy a szokásos gyűrűcsókkal fejezze ki hódolatát. Az olasz miniszterelnök engedékenyebb volt, ott Orbán bedobta a jól ismert kézcsókot. A pápa egyébként kitartott Ukrajna támogatása mellett és a békéért imádkozott. Orbán is imádkozott, de ő az oroszokért. Nyugaton az ellenséges sajtó arról faggatta Orbánt, hogy miért támogatja Moszkva agresszív diktatúráját, elvégre Magyarország tagja a NATO-nak és az Európai Uniónak is. „Soros bérencek kérdéseire nem válaszolok”, mondta a miniszterelnök. Legközelebb Orbánt a zürichi reptéren lehetett látni, ahol frissen sárgára festett haja és hosszú, piros nyakkendője árulta el titokban tartott ottlétét. Zürichből ment a közeli Zugba, ahol az egyik nagy bankban számolgatta megtakarított pénzét. Csupa dollár és euró, szerencsére egy kopekje se maradt. Örült, mert – keleti szél ide, keleti szél oda – a rubelnek már nincs értéke, nem is nagyon jegyzik. A moszkvai feketepiacon 104 rubelért lehet egy dollárt kapni, Zugban még többért.
Svájcból hazatérve a miniszterelnök a Nyugat alkonyáról tartott hatásos, szívhez szóló előadást. A meghívott hűséges hallgatóság egy része sírt az örömtől, voltak, akik felállva vastapsoltak. Kitört az „Éljen Orbán, éljen a Párt!” is. Beszédében ugyanazt ismételte el, amit minden évben többször is: a Nyugatnak vége. Régi káderek a párthű Magyar Nemzetnél arra emlékeztek, hogy az átkosban gyakran írtak ilyesmiről, erőteljes cikkekben olvastak be az amerikai és a nyugatnémet imperialistáknak, majd utána – egymás között, röhögve – elképzelték, hogy a fenyegető cikkek láttán egész Washington alighanem betojt a félelemtől. A magyar hírszerzés szerint annak idején Truman elnök is reszketett. Egy különösen zaftos új támadás után Bayer Zsolt bevallotta, hogy csak néhány szót változtatott egy régi cikken, ami eredetileg a Rákosi-korszakban jelent meg. Szőcs László – a lap Amerika-ellenes specialistája, aki előzőleg egy másik (volt) pártlapot tudósított – otthon, nagy titokban Bródy János „Ezek ugyanazok” című remek darabját dúdolgatta. Ismerősei szerint tudja, hogy róla is szól.
A világsajtó sokat foglalkozott Csurka István rehabilitációjával is. Kiemelték, hogy az ünnepi szónokok szerint Csurka csak a kommunista zsidók miatt lett antiszemita. Az egyik lap azért feltette a kérdést: Ha ez így volt, akkor miért gyűlölte a nem-kommunista zsidókat is? Schmidt Mária, aki zsidó férje hagyatékából zsidózott, védelmébe vette Csurkát és a Horthy-rendszert. Szerinte antiszemitizmus soha nem volt, nincs, és nem is lesz Magyarországon. Egy német lap tudósítója arra emlékeztette, hogy egyik korábbi nyilatkozata szerint Németország sincs, mert már megszűnt. Erre Schmidt egy 15 ezer oldalas könyvben válaszolt, aminek a lényege – mármint azok szerint, akik elolvasták és megértették –, hogy aki nincs vele, az ellene van és ezért nem juthat ösztöndíjhoz.
A magyar kulturális élet java azonban idén is nyugatpárti maradt. Az újságok és a portálok gyakran írtak különféle nyugati filmfesztiválokról, ahelyett, hogy orosz vagy kínai filmekről írtak volna. Sokan fizetnek elő a Netflixre, ahol zömmel amerikai filmeket néznek. Magyar népdalokat is sokkal kevesebben hallgatnak, mint Taylor Swiftet. A lakosság többsége, különösen a városoké, a nyugati kultúra rabságában él. Beethoven és Brahms még mindig népszerű, bár legalább játszanak Csajkovszkijt is. Pártunk és kormányunk, Rogán Antal közreműködésével, mindent megtesz a történelmi átnevelés érdekében. Rogán üzenete: Mi nem tartozunk se ide, se oda, mi egy különleges fajta vagyunk! Onnan – honnan? – jöttünk, ez az egyik kérdés, de azt sem tudjuk, hol vagyunk és hová megyünk. És persze senki se ért meg minket, mert ezek a finnyás nyugatiak még magyarul se tudnak. Aki pedig nem tud magyarul, az ne foglalkozzon velünk! Mindenki ellenünk van, pedig mi ártatlanok voltunk, vagyunk és leszünk.
A mai sajtó alapjait Aczél György fektette le, „három T”-je örökké érvényes. Ma is van Támogatás; van Tűrés; és persze van Tiltás is, csak ezt most nem az ÁVH, hanem a Szuverenitásvédelmi Hivatal és a kormány által irányított gazdag oligarchák irányítják. Ez így – úgymond – a demokrácia és a fejlődés jele, ugyanis az Szuverenitásvédelmi Hivatal hosszú nevét senki se tudja kimondani. Az is tény, hogy a Támogatott sajtó olvasatlan marad. A Magyar Nemzetnek csak egy igazán hűséges olvasója van, a lap Washingtonban élő volt gyakornoka. Ő, lévén öreg nyugdíjas, mindent elolvas, ami ingyenes.
A sajtóról szólva, a régi mondás igaz: „Ez van, ezt kell szeretni!”. És van mit szeretni! Van Népszava, HVG, sok jó portál (Telex!), Szabad Európa, Klubrádió (Bolgár!), az ATV-ben Egyenes Beszéd két naprakész és roppant okos műsorvezetővel, az egyik kopasz, a másik nem, sőt! A Freedom House sokat idézett jelentései túlzottak. Sajtószabadság ugyan valóban nincs, de ha valaki meg akarja tudni, hogy mi van külföldön vagy itthon – no problem. A nagyvilágról naponta három-négy jól informált, szakavatott cikket ír Rónay Tamás a Népszavában; titok, hogy erre mikor talál időt és energiát. Akik a korrupt Nyugatról akarnak olvasni, de nem akarnak tudni Putyin lopott pénzből vett krími kastélyáról, azok bőven választhatnak a kormány által támogatott sajtó cikkeiből. Akiket ellenben a nagymellű amerikai vagy egyéb nők érdekelnek, ingyen nézhetik őket az Origóban; egy pár horvát mell a politikai nézeteltérések ellenére szinte naponta ott van a legutóbbi olimpia óta.
2024–25 fordulóján a helyzet tehát feltétlenül fokozódik. Az ellentmondás is nyilvánvaló. Bár az ország egy felmérés szerint idén újra a legboldogtalanabb lett a térségben, Karinthyra emlékezve elmondható, hogy ugyanakkor röhög az ország. Legalábbis a normális része a magyar bel- és külpolitikán. Ez a múlt és a jelen: sírva nevet a magyar – ezúttal Magyarra várva.
A szerző a Magyar Nemzet egykori gyakornoka (1953–55)
