- Lenni vagy nem lenni?

„Nekünk penibilis (kínos – a szerk.) lett volna bármelyik elnökjelöltre szavazni” – állítja a közösségi médiában egy ismert erdélyi értelmiségi. És nem ő az egyetlen. Ha a román alkotmánybíróság nem törölte volna el az elnökválasztás első fordulóját és nem rendelte volna el a folyamat nulláról való megismétlését külső (orosz) beavatkozásra hivatkozva, akkor bizony az sem zárható ki, hogy a második fordulóban erdélyi magyarok is szavaztak volna a legionárius-fasiszta, oroszbarát, unió-, NATO- és általában nyugatellenes, misztikus ortodox vallási köntösbe öltöztetett összeesküvés-elméletekkel manipuláló, szélsőjobb elnökjelöltre, Călin Georgescura. Sokkal többen azt vallották, hogy „a kisebbik rosszra szavaznak a nagyobb rossz kivédése érdekében”, azaz a progresszív, EU-párti demokratikus erők közös jelöltjére, Elena Lasconira. Persze, voltak olyanok is, akik már az első fordulóban is Lasconira voksoltak annak ellenére, hogy volt RMDSZ-jelölt is, és olyanok is akadtak, akik természetesnek tartották, hogy második fordulóban nem kisebbik rosszként, hanem az európai értékek képviselőjeként támogatják Lasconit.

Az igazi döbbenet az, hogy mennyire széles az az erdélyi magyar tábor, amely „kisebbik rosszként” tekint az elkötelezetten nyugatos jelöltre még akkor is, ha ellenfele épp azt testesíti meg, amitől minden józan embernek, de főképp egy kisebbséghez tartozónak rettegnie kellene. Lasconi bűne az ő szemükben az, hogy a már nem is csak hanyatló, hanem egyenesen rothadó Nyugat megtestesítője: azaz liberális, ami ebben a megközelítésben azt jelenti, hogy mindenféle betűszó, és érthetetlen modern irányzat – LMBTQ, gender, woke és egyéb furcsaságok – képviselője, azon politikusok egyike, aki gyermekeink nemi átoperálását, nemzeti hagyományaink és a kereszténység felszámolását tenné lehetővé megválasztása esetén. Mindezen túl feltételek nélkül támogatja Ukrajna önvédelmi háborúját az agresszor Oroszországgal szemben, sőt, korábban azt is mondta, hogy kitiltaná Romániából a Putyin trójai falovának tekintett Orbán Viktor magyar miniszterelnököt. Csak ezen bűnök után merült fel Lasconi esetében, hogy felvetette Románia közigazgatási átszervezését, ami átrajzolhatja a szavazókörzetek etnikai határait, veszélyeztetve a romániai magyar parlamenti képviseletet. Számukra Georgescu csupán magyarellenessége miatt veszélyes, bár az obskúrus jelölt gyakorlatilag a teljes mai demokratikus világrendet támadta TikTok-videóiban, a romániai magyarokra viszont nem fecsérelte energiáit.

Mindez igen érzékletesen szemlélteti azt a furcsa átalakulást, amelyen a határon túli magyar kisebbségi közösségek az uniós csatlakozás óta eltelt két évtizedben átmentek. És nem csupán a romániai/erdélyi magyarokról van szó, ugyanez tapasztalható kisebb-nagyobb mértékben Szlovákiában, Szerbiában és Ukrajnában is.

A rendszerváltás utáni években minden határon túli magyar kisebbségi közösség egységes és leghőbb vágya az Európai Unióhoz való csatlakozás volt. A nagy európai egyesüléstől remélték nemcsak a jobb és könnyebb életet, országaik demokratikus jogállamként való működésének garanciáját, hanem a kisebbségi jogok szavatolását is. A kisebbségi magyar közösségeken belüli ideológiai szembenállások ellenére az EU-hoz való csatlakozás szükségességét, a nyugati irányultságot egyetlen tábor sem kérdőjelezte meg hosszú ideig, ez fel sem merült, ebben teljes egyetértés uralkodott. A magyar kisebbségi pártok és szavazóik hosszú ideig minden szomszédos országban eleve nyugatos, EU-párti, haladó szellemű közösségnek számítottak – sajátos helyzetüknek köszönhetően elutasítottak minden szélsőséges pártot és eszmét országaikon belül, és minden demokratikus többségi párt potenciális szövetségeseinek számítottak. Ezt az imázst és bizalmat sikerült lenullázni mára mind Szlovákiában, mind Romániában, mind pedig Szerbiában – az ukrajnai magyar közösséget pedig lassan teljesen felszámolja a háború.

Elcsépelt, populista szlogennek tűnik, hogy mindez az orbáni nemzetegyesítés eredménye, márpedig sok egyéb magyarázat nem adódik. Inkább csak az a kérdés, hogy hogyan sikerült ezt ennyire gyorsan és ennyire eredményesen megvalósítani.

A Kárpát-medencei kisebbségi magyarság mára gyakorlatilag tudathasadásos állapotba került. A kilencvenes-kétezres években egy határon túli magyar még képes volt a magyar szélsőjobb retorikában felfedezni ugyanazt, ami saját többségi társadalmában elijesztette. Akkor még érzékelték, hogy ha például románra fordítják Csurka vagy Torgyán szavait, gyakorlatilag Corneliu Vadim Tudor vagy Gheorghe Funar érveit hallják vissza. Ezt a természetes önvédelmi reflexet számolta fel fokozatosan a nemzet új egysége.

Ettől kezdve eltűnt a logika, az ösztönös önvédelmi reflex, de maga a gondolkodás is. Pedig nyilvánvaló, hogy az erős magyar nemzetállam az Európai Unión belül csak akkor lehetséges, ha mellette erős román, szlovák stb nemzetállam is létrejön, vagyis visszaépül az, amit a csatlakozás évtizedében oly sok erőfeszítés árán sikerült valamelyest lebontani. Az orbáni retorikából leginkább csak az csapódott le, hogy „Tegyük újra naggyá Magyarországot!” (Make America Great Again!), Brüsszel ne szóljon bele, milyen lesz a magyar jövő! Csakhogy ha „Brüsszel” nem szólhat bele, ha Magyarországon alapvető emberi és közösségi jogokat tipor a kormány, akkor nem szólhat a román, szlovák, és a majdan csatlakozó szerb kormány esetleges visszaélései miatt sem. Márpedig mindkét uniós tagállam szomszédunknál a nemzeti kisebbségek helyzete elsősorban annak köszönhetően vált rendezetté, hogy az EU-csatlakozás feltétele volt a kisebbségi jogok kodifikációja. A román és a szlovák politikum az integrációs kényszer hatására hozta meg a helyi magyar érdekképviseletek által sürgetett anyanyelvi oktatást és kisebbségi nyelvhasználatot biztosító törvények sorát. Azóta sem történt jelentős előrelépés, visszalépési kísérletek azonban szép számmal akadtak és akadnak manapság is, főképp Szlovákiában. Az egyetlen talpon maradt szlovákiai kisebbségi magyar párt, de még inkább annak hívei „a kisebbik rossznak” tartva Robert Ficót és az általa támogatott elnökjelöltet támogatták, sorakoztak fel mögéjük, miközben lett volna választási lehetőségük. A nyugatos, demokratikus, liberális szlovák pártok és elnökjelöltek azért voltak szemükben „magyarellenesek”, mert évek óta bírálták Orbán és kormánya unióellenes, illiberális, antidemokratikus politikáját, holott például a most tervezett szlovák nyelvtörvény-szigorítás ellen csak az ottani liberális párt emelt szót.

Szerbiában (amely még nem uniós tagállam, de azzá kíván lenni és hosszú ideje megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat) a magyar kisebbség pártja és választói ma már feltételek nélkül azt az Aleksandar Vučićot támogatják, aki a Hágai Nemzetközi Törvényszék által háborús bűnösként elítélt Vojislav Šešelj szélsőséges, soviniszta Szerb Radikális Pártjából nőtt ki és vált fokozatosan Szerbia egyeduralkodó tekintélyelvű vezetőjévé, és egyben Orbán legfontosabb balkáni „barátjává”.

Mint fentebb írtam, ez valóságos tudathasadásos állapot, hiszen ezek a kisebbségi közösségek alapvető közösségi jogaik biztosítását olyan vezetőktől remélik, akiknek a politikájuk lényege a jogtiprás és mindenféle kisebbségellenesség. Felmérés ugyan csak a romániai magyarság esetében áll rendelkezésre, de annak eredménye ijesztő, és nyugodtan megkockáztatható, hogy nagy vonalakban a szlovákiai és szerbiai magyarságra is érvényes. Ezek a számok azt mutatják, hogy az uniós tagsághoz való viszonyulás színeváltozása a határon túli magyarság történetének leggyászosabb fejezetévé vált.

Az ukrajnai háború kitörése óta három nagy felmérést hozott nyilvánosságra a kolozsvári Bálványos Intézet, amelyek azt igazolták, hogy a magyarországi kormányzati propaganda rekord gyorsasággal képes befolyásolni a határon túli magyar közgondolkodást és elfogadtatni saját narratíváját annak ellenére, hogy az önpusztító hatású az adott közösségre nézve. Már az első, 2022-es felmérés kimutatta, hogy az erdélyi magyarság politikai attitűdjei nagymértékben eltérnek a romániai többségtől, de a legnagyobb eltérés az orosz-ukrán háború megítélésében mutatkozik. Az épp akkor zajló magyar országgyűlési választási kampány röpke két hónap alatt elérte azt, hogy a háború kirobbantása elsődleges felelősének ne Putyint, hanem a Nyugatot tekintse az erdélyi magyarság. És már ekkor az országos átlagnál jóval nagyobb volt az erdélyi magyarság EU-szkepticizmusa, nyugat- és idegenellenessége. Idén tavaszra a „békepárti” propaganda nyomán az erdélyi kisebbségi magyarság a román szélsőjobb tábornál, az AUR és Georgescu szavazóinál is nyugatellenesebb és orosz-pártibb lett – az RMDSZ-szavazók csupán 16 százaléka teszi felelőssé Putyin a háború kirobbantásáért, a román szélsőjobb táborban ennek több mint kétszerese, 38 százalékos ez az arány. Az intézet egyik vezetője a kutatás eredményeit „Ha Orbán velünk…” című előadásában ismertette, s azt a következtetést vonta le, hogy az erdélyi magyarok számára a nyugati-európai értékekkel és a román politikai konszenzussal szembehelyezkedő Fidesz és Orbán politikája az irányadó.

A „miért?” megválaszolásához azonban kevés a propaganda hatásának magyarázata, mint ahogy a szélsőjobb elnökjelölt Georgescu meglepetésgyőzelme kapcsán is nehéz elhinni, hogy egy-egy TikTok-videó megnézése és megosztása képes volt teljesen átmosni az agyakat. A határon túli magyar kisebbségi gondolkodás és értékítélet gyökeres átírásához is kevés lett volna önmagában a budapesti kormányzati propaganda, még akkor is, ha kétségtelenül profi. Mindkét manőver sikeréhez kellett a jól szervezett és irányított machináció, kellett a pénz, paripa, fegyver, kellett a politikai, egyházi és ismert közéleti szereplők átállása-beállása a sorba. A szebb jövőre áhítozó kisebbségi közösségek így megszerezték maguknak az elengedhetetlen nemzeti kellékké vált székely himnusz Csaba királyfiját, a Vezért, aki ott poroszkál előttük a csillagösvényen, bátran vezetve vissza népét a múltba. A „maroknyi székely” pedig porlad tovább, mint a szikla, miközben többsávos autópályán tarthatna a jövőbe.