Schiller Stuart Mária című remekművét adja a Stúdió K remeklő társulata Nagy Péter István – aki a Don Carlost is elsőrangúan vitte színre a Radnóti Színházban – ütős rendezésében. Az előadásnak rögtön a legelején éles fénnyel a szemünkbe világítanak. Szinte csak a sziluettjét látjuk a szereplőknek. Sejtelmes árnyalakoknak tűnnek. Később ők próbálják elvenni mások éleslátását taktikázásaikkal, köntörfalazó hazugságaikkal, hatalmi praktikáikkal. I. Erzsébet udvara felbolydult méhkasra emlékeztet. Szinte senkinek nincs nyugta. Felajzottak az idegek, felsebzettek a lelkek. A magánélet „vastagon” összefonódik a hatalom ügyeivel.
Mondhatni, „keresd a nőt!” Ebben az esetben jóval kevesebbet lehet találni belőlük, mint amennyi a darabban van, mert Sándor Júlia dramaturg és a rendező nem csak alaposan megkurtították, hanem a két királynőn kívül valamennyi nőalakot kihúzták belőle. Csak I. Erzsébet, Anglia királynője, és az ő fogságában lévő, vele rokoni viszonyban álló skót királynő, Stuart Mária maradt, akit meglehetősen profán helyzetben pillantunk meg. Egy hentesek által használatos jókora húskampóhoz láncolták. Vészterhes kép. Előrevetíti a végzetét. Behatárolja a mozgásterét. Megmutatja, milyen kevésen múlik az élete. Pallagi Melitta szorult helyzetében is fölöttébb nőiesnek mutatja. Férfiakra veszélyesnek. Meg más királynőkre is veszedelmesnek. Felvágták a nyelvét. Epésen szúrós mondatok garmadája hagyja el a száját, köztük éleslátásról is tanúskodóak. Akaratos. Erőszakos. Hiszire hajlamos. Kétségtelenül hatalomra törekvő. Büszkesége nemigen engedi, hogy megalázkodva taktikázzon. Fensőbbségtudata van, de ez a helyzete miatt gyakran totális kétségbeeséssel párosul. Tisztában van azzal, hogy ő nem akárki, nagyon is valaki. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a két királynő nem tűrné meg egymást. Működésbe lép a két dudás egy csárdában „effektus” Hosszú ideig nem találkoznak egymással, de mindkettőt a másik foglalkoztatja leginkább. Őrlődnek, vívódnak, dilemmáznak. Vannak jó és rosszakaróik, tanácsadóik, és persze pálfordulók is köztük, olyan kiismerhetetlenek, akik esetleg már maguk sem biztosak abban, hová, kihez húznak, kinek a szekerét tolják. Eluralkodik a káosz, a fejetlenség. Homonnai Katalin I. Erzsébetként próbál rendet vágni, de maga is átkozottul bizonytalan. Túl sokat bíz a tanácsadóira, és kevéssé tudja, kinek is higgyen. Homonnai eljátssza, hogy nem csak hatalomféltő, hanem nőként is féltékeny a nála szebb, fiatalabb Máriára. Furtonfurt úgy érzi, dacára annak, hogy most ő van legfelül, mindent elveszíthet.
Az előadás feszültségének fő forrása, hogy érződik az a libikóka játék, hogy még más irányba is billenhet a mérleg. Bár Erzsébetnek erősen lejt a pálya, de azért még van némi esély az előny behozására. És akkor ez az ő vesztét jelenti. Ugyanis az szinte rögvest világos, hogy az egyiküknek meg kell halnia. Ez egy életre-halálra vívott meccs. Ők maguk sem férnének meg egymás mellett, de az udvar és a nép is egyetlen uralkodót akar, teljhatalmú feljebbvalót, parancsolót, egy bálványt, majd később esetleg egy megbuktatásra kárhoztatottat.
Nagy Péter István a színészek hathatós segítségével érzékletesen felrajzolja a mindinkább elfajuló, egyre kegyetlenebbé váló udvari hierarchiát, amiben valamennyien feljebb és feljebb nyomakodnak. Beindul a nyomulás pozícióért, hatalomért, és velük összefüggésben a nőért. Főleg álságos figurák sorjáznak. Olyanok, akiknek könnyen hajlik a gerincük, vagy már régen össze is roppant. Csaknem kivétel nélkül érdekemberek. Haszonlesők. Nagypál Gábor Leicestere ide is és oda is játszik. Azzal hiteti el, hogy vele van, akivel éppen beszél. Fitogtatja a férfiasságát. Schnábel Zita, aki a ridegen hátborzongató díszletet is tervezte, derékig kigombolt fekete ingéhez nyakláncot, gyűrűket és kisuvikszolt hegyes orrú csizmát is adott erre az önelégült, kalandor hímsovinisztára. Kaszás Gergő Burleigh-jét mintha skatulyából húzták volna ki, piperkőc, akkurátusan vasalt öltönyös, nyakkendős, fehér inges, feltétlenül, bármilyen ármány árán Stuart halálát akaró udvari „fő bajkeverő”. Fodor Tamás Talbotja sok mindent tisztán lát, iparkodik is használható tanácsokat adni Erzsébetnek, de azért magára erőltetett pléhpofával, ám mégis árulkodó arccal végigbámulja azt a temérdek aljasságot, kegyetlenséget, ami történik. Majd amikor Máriát, Erzsébet kétértelmű parancsát egyértelműen értelmezve, Burleigh brutális gyorsasággal kivégezteti, rangjáról lemondva távozik az udvarból. Samudovszky Adrian, Lovas Dániel, Spilák Lajos két-két szerepet is kiválóan formálnak meg. Nincs közöttük, aki tiszta maradna. Elfajzottakká válnak az elfajzott világban. Végül is egyik kutya, másik eb. Ha Stuart maradna életben, feltehetően ő sem lenne jobb. Szintén vérengzene, és másokra kenné a gyilkolást, ahogyan ezt Erzsébet teszi. A hóhért magát is kivégezteti, a felbujtót tömlöcbe vetteti. Látszatra tiszta akar maradni. A többi pedig nem számít.
Nagy jelenet, amikor Erzsébetet sikerül rávenni arra, hogy végre-valahára látogassa meg a börtönben Máriát, aki nemigen fogy ki az érveiből. Sorjáztatja a fullánkos mondatait és nézéseit. Ő van alul, először mégis ő aláz meg, ő kerekedik felül. Ami a fennálló hatalmi viszonyok miatt mégiscsak azt jelenti, hogy összességében ő marad végérvényesen alul. Erzsébet feldúltságában, sértettségében ekkor kezdi eltökélni magában a halálát. Gyakori jelenség, hogy azok érzik magukat a legsértettebbnek, akik hatalmon vannak és rengeteg szenvedést, kárt okoznak másoknak. Ők vannak felháborodva.
A Stuart Mária a Stúdió K-ban olykor meglehetősen áthallásos. A politika belejátszik a magánéletbe és viszont. Elhangzanak olyan mondatok, amiktől többen felszisszennek a nézőtéren. Tulajdonképpen egy karaktergyilkosságot is látunk, hamis váddal, Mária tudatos, hazugsággal terhes befeketítésével a nyilvánosság előtt. Tanúi lehetünk annak, hogy a pók hogy veti ki hálóját, és miként fonja be vele az áldozatát, míg meg nem öli. Nem elégszik meg a karaktergyilkossággal, teljes megsemmisítésre, totális hatalomra tör. Az előadás Schiller reális szituációit az abszurdig fokozza. Vagy éppen a realitás vált manapság lúdbőröztetően abszurddá.
