Akkor a három lehetőség máris kettőre szűkül: legyen otthon, és a szűk család érkezik vendégségbe, vagy mindenki felcihelődik és a pár azon tagjának rokonainál töltik az ünnepet, aki (még) jóban van a szüleivel.
Amíg nincs gyerek vagy kutya, esetleg mindkettő, addig a legtöbben az utazásra voksolnak, néha egészen praktikus okokból: egy kis zötykölődés árán meg lehet spórolni a hosszas és idegőrlő előkészületeket a bevásárlástól a főzésig, a nagytakarítástól a lakás feldíszítéséig. Viszont zavartalanul lehet élvezni a végeredményt: a finom falatokat, az ajándékok kibontását, miközben a tiszta lakásban ötödjére is végignézzük ugyanazt a pár filmet, ami az istennek sem kopik ki a televízióból (mintha a rövid távú memóriával nem túl jól álló aranyhalaknak sugároznák). Az első feleségemmel a távolságok miatt úgy döntöttünk, hogy hol nálunk, Szatmárnémetiben, hol náluk, Marosvásárhelyen lesz a karácsony. Akkoriban szereztem meg a jogsimat, elég későn, bőven harminc felett, így gyakorlásnak sem volt utolsó Pestről levezetni az „őshazába”. Ezt elég demokratikus megoldásnak gondoltuk, hiszen így valamelyikőnk minden második évben ismerős környezetben és szokások között tölthette az év talán legfontosabb ünnepét.
Ez az ismerősség amúgy elég érdekes. Mert az, amit a lázadás és a szülőktől való eltávolodás időszakában olyan nagy szenvedéllyel lehet megvetni és lenézni, pár év vagy évtized elteltével lehengerlő nosztalgikus erővel tér vissza. Akkor már az jelenti az identitásunk megingathatatlan alapját, hogy anyánk milyen tésztával tálalta a húslevest, milyen dalokat énekeltünk a fa előtt, egyenként bontottuk-e ki az ajándékokat, hogy a többiek is lássák, ki mit kapott, vagy mindenki nekiesett a magáénak a szoba valamelyik sarkában. Ez talán kicsit gúnyosan hangzik, de fájdalmasan igaz. Jómagam akkor követtem el a legnagyobb hibát, amikor engedtem a nyomásnak, és négy vagy öt évig zsinórban „idegen terepen”, az akkori párom szüleinél karácsonyoztam. Ő volt egyébként az első nem erdélyi barátnőm, és mint sokan, ahogy később megtapasztaltam, ő is úgy vélte, hogy Romániától nem csupán 350 kilométer választ el, hanem kétszáz év is. (Volt olyan anyaországi magyar, aki azt is megkérdezte a 2000-es évek elején, hogy ismerjük-e a mikrohullámú sütőt Szatmárnémetiben. Mondtam neki, hogy nem, mi a szoba közepén rakunk tüzet, és azon melegítjük meg a lelőtt vad maradékát. Bizonyos szempontból viszont őket is meg lehetett érteni, hiszen sokaknak az az időszak maradt meg, amikor még szappant is kellett vinni a távoli rokonoknak, mert semmit sem lehetett kapni a boltokban.)
A barátnőm, nevezzük Évának, imádta a karácsonyt, és náluk minden évben igencsak megadták a módját. Másrészt viszont szinte forgatókönyvszerűen zajlott le az ünnep, előre tudta mindenki, hogy melyik nap hova megyünk, mit csinálunk, kinek a Jézuskája osztogatja majd az ajándékokat. Amennyire csodáltam a díszleteket, a gondosan elkészített menüket, a felfokozott otthonosságot, annyira kimerített a menetrend merevsége, amitől egy centit sem lehetett eltérni. Pont emiatt mentem bele abba a hibrid megoldásba, hogy hozzánk december elején ruccanjunk át, amolyan elő-karácsonyra, amit ripsz-ropsz le lehet tudni, és akkor jöhet az „igazi”, a megkonstruált, a hiba nélküli. Egy idő után rettentően kezdett hiányozni a mi spontán, fésületlen karácsonyunk, amit nem Martha Stewart tervezett meg az utolsó ülőpárnáig. Néha felhorgadt bennem a lázadó, és az ünnep első vagy másodnapját szerettem volna a tévé előtt tölteni, pizsamában, bejglit majszolva, és nem „ünneplőben” szorongani az épp előírt rokonnál. De ez olyan lett volna, mintha a teremtés rendjét bolygatnám meg, felrúgnám a világ alapjait, legalábbis ezt láttam Éva arcán, amikor félénken elővezettem az elképzelésemet.
Azért lett mindez igen fájdalmas végül, mert ezek lehettek volna az utolsó szatmári, közös karácsonyaink: előbb nagymamám halt meg pont ebben az időszakban, aztán apám. Ők sosem tették szóvá, hogy miért nem töltjük náluk a szentestét; ha rákérdeztem, hogy nem hiányzom, akkor mindig azt válaszolták: csináljam úgy, ahogy nekem jó. Szülők voltak, és immár szülőként értem a szempontjaikat, én is hasonlót mondanék Dusinak, miközben némán reménykednék, hogy abba a „jó”-ba hátha mi is beleférünk. Nem mertem elrontani Éva karácsonyát, mert féltem, hogy akkor elvesztem őt. Így viszont elvesztettem a családomat. A sors időközben korrigált, Éva már történelem, én meg amikor meggyújtom a csillagszórókat a fánkon Bécsben vagy Budapesten, mindig azokra a soha meg nem történt karácsonyokra gondolok. A hiányomra az asztaluknál. Vagy az ő hiányukra a mi asztalunknál most, amikor már nem lehet jóvátenni. Nézem a repkedő, gyorsan kihunyó szikrákat, és azért mosolygok, hogy ne lássák a lenyelhetetlen gombócot a torkomban.
