A jelenleg 94 éves Eva Erben Csehszlovákiában, Decinben született 1934-ben. Elmondása szerint gondtalan gyermekkora volt, egészen hétéves koráig. „Egyik reggel 6 órakor német katonák jelentek meg a lakásunkban, felszólítottak minket, hogy azonnal hagyjuk el az otthonunkat, semmi sem volt nálunk, így vittek el a terezini koncentrációs táborba” – idézte fel a német RTL csatorna magazinműsorában Erben, hogyan változott meg minden egyik pillanatról a másikra az életében. ,,Úton a táborba elveszítettük a gyermekkorunkat, minden gyerek azonnal felnőtt lett.”
Eva Erben a többi gyerekkel együtt napi 12-14 órát dolgozott a földeken, az éjszakát szűk helyen töltötte, 30-40 kortársával összezárva.
„Volt egy énekkarunk, amivel rendszeresen felléptünk különböző tábori eseményeken, a katonákat nem szerettem, de a próbák jók voltak, szerettem énekelni, néha nevettünk is. A kórusunk összetétele szinte naponta változott, mindig voltak gyerekek, akiket elvittek Auschwitzba, helyettük jöttek mások. Nem tudtuk, hogy a halál előszobájában vagyunk.”
A kislányt és édesanyját 1944-ben deportálták Auschwitzba, két héttel az édesapja után. Erben elmondta, amikor megérkeztek az új helyükre, hatalmas füstöt láttak és elviselhetetlen bűzt éreztek, de ekkor még azt hitték, egy gyárba érkeztek, ahol majd dolgozniuk kell. „Az édesapámmal itt már nem találkoztam, nem tudom, mi történt vele, lehet, jobb is így” – folytatta a visszaemlékezést. ,,Itt minden éjjel azt álmodtam, hogy otthon vagyok, ez rengeteg erőt adott. Pár hét alatt Auschwitzban többet lát az ember, mint egész életében. Háromszor találkoztam a hírhedt náci orvossal, Josef Mengelével, ezek félelmetes alkalmak voltak. Meztelenül kellett táncolnom előtte, ő pedig bámult, gusztustalan megjegyzéseket tett, rettegtem tőle, de fizikailag szerencsére nem bántott.”
Erben és édesanyja jól bírták a napi 12-14 óra fizikai munkát, mivel nem betegedtek meg és nem kértek felmentést a munka alól, elkerülték a gázkamrát.
Többször volt példa arra, hogy árokba borult teherautókat kellett kihúzniuk az útra. Amikor a szovjet sereg közelebb került Auschwitzhoz, Eva Erbennek, az édesanyjának és további ezer női fogvatartottnak gyalog kellett megtennie egy 800 kilométeres utat Volavy-ig. „Négy hónapig tartott az út, ha valaki nem bírta, leült vagy lefeküdt pihenni, azonnal agyonlőtték. Volt velünk egy tizenkilenc éves epilepsziás lány, amikor rohamot kapott, hiába kérte, hogy adjanak neki gyógyszert, őt is lelőtték. Édesanyám minden reggel azt mondta, amikor elindultunk, hogy még ezt a napot éljük túl, utána vége lesz a háborúnak és hazatérhetünk, otthon vár majd minket édesapám is és hamar elfelejtjük ezeket a napokat.”
Eva Erben édesanyja, Marta azonban egyre gyengébb lett. 1945 áprilisában egyik éjszaka azt mondta a lányának, hogy lehet, reggel már nem ébred fel, de azt kérte, Eva ebben az esetben is menjen tovább, mert neki túl kell élnie a háborút. „Egy tanyán éjszakáztunk, amikor láttam, hogy édesanyám nem él, elbújtam a tehéntrágyás szalmabálák között. Reggel, amikor felébredtem, egyedül voltam a tanyán, a többiek elmentek. Többen próbálkoztak ezzel korábban, de a kutyák általában mindenkit megtaláltak, nem tudom, én hogyan tudtam megúszni. Aki sikertelenül szökött, azt is azonnal lelőtték. Egyedül bolyongtam tovább, az erdő tele volt náci katonákkal, vigyáznom kellett, nehogy megtaláljanak. Egyszer csak felszólítottak, hogy álljak meg, felkészültem rá, mi következik, sok ilyet láttam már. Az egyik katona a fejemhez tartotta a géppisztoly csövét, amikor a másik rászólt, hogy ne pazarolja rám a golyót, úgyis éhen halok itt az erdőben és elmentek.”
A holokauszt áldozataira emlékezett Auschwitzban Sulyok TamásErben több napi bolyongás után beért egy faluba, ahol az utcán elveszítette az eszméletét. Egy helyi gazda találta meg és hazavitte a családjához. „Előbb egy pincében rejtettek el, majd az egyik melléképületben, az életüket kockáztatták a befogadásommal. Az egész falu tudta, hogy rejtegetnek a megmentőim, de senki sem árulta el a megszállóknak. A Jahn-család megmentette az életem.”
Eva Erben a helyi zsidóközösségben ismerkedett meg későbbi férjével, Peterrel, akivel 1949-ben Izraelbe költöztek és összeházasodtak. Három gyermekük született, Eva Erbennek kilenc unokája és tizennégy dédunokája van. A férje 2017-ben hunyt el, 68 évig voltak házasok.
„Az élet erősebb, mint gondolnánk. Többet kibírunk, mint gondolnánk. Az élet egy fantasztikus ajándék. A mai napig járok iskolákba, a diákoknak azt szoktam mondani, hogy ne a holokausztról beszélgessünk. A koncentrációs táborokban megöltek hatmillió embert, ezen már nem lehet változtatni. Arra koncentráljunk, hogy bízzunk egymásban, szeressük egymást, mert így kerülhető el, hogy megismétlődjön ez a borzalom. Tizenéves diákok ne gyűlölködjenek, élvezzék az életet, legyenek szerelmesek, boldogok, töltsék tartalmasan azt az időszakot, amikor még nincs rajtuk felelősség! ”
Hihetetlen találkozás a műsorvezetővel
Eva Erben Izraelben rendszeresen nézte a német televízióban az itthon is ismert Legyen Ön is milliomos! című vetélkedőt. Körülbelül húsz évvel ezelőtt írt egy levelet Günther Jauch műsorvezetőnek, amiben megdicsérte a műsort és azt írta, hogy Izraelben nagyon sok nézője van ennek a játéknak. „Először azt hittem, valami átverésről lehet szó, de kíváncsiságból válaszoltam, ebből lett egy levelező-kapcsolat, ami aztán barátsággá alakult át” – mondta Jauch. ,,Eva írt egy fantasztikus könyvet, Engem elfelejtettek – egy zsidó kislány visszaemlékezései címmel. Fiataloknak ír olvasmányosan a holokausztról úgy, hogy nem a borzalmakon van a hangsúly, de az olvasók mégis tudják, érzik, miken ment keresztül. A könyv elolvasása után azt éreztem, hogy muszáj elutaznom hozzá Izraelbe. Csodálatos egy hetet töltöttem nála, az utcán sokan felismertek, ami meglepett, ilyesmivel más országban nem találkoztam.”
