Általában újságíróként hivatkoznak önre, de szerintem épp ilyen helytálló lenne az ismeretterjesztő vagy tiszteletbeli izlandi kulturális nagykövet megnevezés is. Ön minek mondaná magát?
Szerintem az „újságíró” címke nagyon hasznos, mivel rengeteg mindent lefed, miközben megmaradhatok szabadúszó mindenesnek akkor is, ha épp nem írok mindennap új cikket. Ez roppant kényelmes. Amikor az első írásaim megjelentek különböző izlandi újságokban, egyúttal fotóriporternek is érezhettem magam, ami azóta már kevésbé jellemző. Ez a tapasztalat hasznosnak bizonyult később, a dokumentumfilmes és tévés munkáimban. Tizenéves koromban kezdtem életvitelszerűen utazgatni. A tizennyolcadik születésnapom után elég rendszertelenül tanultam tovább, miközben sokfelé jártam Afganisztántól Pakisztánig, Irántól Szomáliáig, Ugandától Sierra Leonéig. Ez az időszak csiszolt azzá az újságíróvá, aki lett belőlem – szerencsésen egybeesett a blogolás virágkorával, és saját újságrovatokat is kaptam. Egyik legfontosabb munkám ekkoriban egy hat hónapos afrikai biciklitúráról írt riportsorozat volt. Az izlandi magazinoknak küldött cikkeimet lelkesen fogadták. A 2008-as gazdasági válságot megelőzően az üzletemberek és bankok presztízsokokból sok pénzt fektettek saját újságokba, így az izlandi médiavilág roppantmód felül volt reprezentálva a szigetország méretéhez és lakosságához képest.
Gyanakodhatna az olvasó, hogy ha egy izlandi ír a hazájáról, a hangütés, ha nem is okvetlenül hízelgő, de mindenképpen pozitív lesz. „Világjáró” tudósítóként ön más szemmel nézett Izlandra?
A legteljesebb mértékben. Igyekeztem kicsit úgy tekinteni a szülőhazámra, mint az általam látott egzotikus országokra. Ha például Iránt vagy Pakisztánt vesszük, akkor mi itt, Nyugaton egy csomó mindenről azt hisszük, hogy tudjuk róluk, de a tudásunk minden, csak nem alapos. Kicsit hasonló a helyzet Izland globális imázsával, csak éppen pozitív előjellel: világszerte egzotikus helynek látják, ahol „minden összejött”. Teszem azt az átláthatóság békés kikötője egy velejéig korrupt világban.
Miközben a könyvében azt írja: „A nepotizmusra csak 1995-ben alkottak izlandi szót, hiszen korábban ez volt az alapjárat.” Ez sok mindenről árulkodik.
Azt hiszem, sokszor ezek az apró utalások és érdekességek adják a könyvem sajátos zamatát. A hivatalos történetírás és az iskolai történelemtanítás gyakran épp a legkülönösebb részletek fölött siklik el, amilyenek mondjuk egy-egy híresség emberi gyöngeségei. Mintha szégyellnénk és a szőnyeg alá söpörnénk ezeket. Persze a történelemoktatás remek eszköz az átfogó tendenciák megtanítására, de ez könyvként nemigen működne.
Könyve kilenc fejezetében rengeteg sztori olvasható. Mi határozta meg, hogyan halad Izland történetében? Az időrend?
A történetmesélést úgy a kétharmadánál kezdtem, az Izrael megszületéséről szóló fejezetnél, amelyben kulcsszerepet játszott Izland, pontosabban Thor Thors, akit közvetlenül Izland ENSZ-csatlakozása után hazám első képviselőjének választottak a világszervezetben. Ezt követte a Bobby Fischerről szóló fejezet, aki Reykjavíkban nyerte meg a Borisz Szpasszkij elleni sakkvilágbajnoki párosmérkőzését. Hozzám nem ez a történet áll a legközelebb, de főszereplőjét, Sæmi Pálssont, alias „Sammyt”, Fischer testőrét, idegenvezetőjét, mindenesét és – ki merem mondani – sok évtizedes barátját nagyon megkedveltem. De említhetném Arndis Þorbjarnardóttirt, J. R. R. Tolkien bébiszitterét és adatközlőjét, aki a könyv 2. fejezetében kettős szerepkört vállal: végigkalauzol bennünket a középkori és kora újkori Izland változatos kulturális tájain, illetve bemutatja, milyen felbecsülhetetlen szerepet játszott az izlandi írásbeliség abban, hogy az angol nyelvű fantasyirodalom előtt megnyílt az út az északi néphagyományok felé. A könyv gerincét ezek a természetességükben is lebilincselő sztorik biztosítják, de amikor hozzáfogtam, hogy a kezdetektől szisztematikusabban bontsam ki az izlandi történelem ívét, esetenként azt éreztem, hogy nem egykönnyen kapcsolhatók egymáshoz. Amikor tehát az utolsó fejezettel is elkészültem, az elejétől a végéig az egész szöveget teljesen át kellett dolgoznom. Az éber olvasónak talán még így is feltűnhet, hogy az első három rész közti átmenet simább, mint a későbbiek.
Jómagam a fejezetek átkötését elegánsnak és ötletesnek éreztem. De voltak más kihívások is, amelyekkel a könyv megírása során szembesült?
Nos, amikor mélyebbre merültem Izland történelmében, úgy érzékeltem, mintha némelyik évszázadban nem történt volna „semmi”. Alig volt miről beszámolnom. A középkortól a kis jégkorszakig mindenki élte a maga kis életét. Ez több száz évet jelent! A parasztok a tanyán földet műveltek, ettek, aludtak, az időjáráson tűnődtek, és ennyi. Ebből elég nehéz történetet szőni. A háttérben pedig az időrendi szerkezet húzódott: mi történt a tizenötödik századtól a tizenhetedikig, ami barátok közt is háromszáz év? Semmi. Színtiszta űr. Ez nem lenne ennyire szembetűnő, ha a könyv nem követne szigorú kronológiát. Ha most állnék neki A megkerülhetetlen Izlandnak, talán más szerkezetet választanék. Az 1780-as években aztán szerencsére a krónikás segítségére siettek az izlandi tűzhányók, amelyek sorozatos kitörései globális klímaválságot idéztek elő, hozzájárulva Japán, India és egyes kínai tartományok éhínségéhez, Egyiptom drámai népességcsökkenéséhez, az amerikai függetlenségi háborút lezáró párizsi békeszerződés késedelmes aláírásához – sőt, ha kissé áttételesebben, de magához a francia forradalomhoz is.
Mintha némelyik évszázadban nem történt volna „semmi”.
Eddigi könyvei angolul láttak napvilágot. Milyen praktikus okok állnak e döntés hátterében?
A többi, szerzőként vagy társszerzőként jegyzett könyvem a Lonely Planet sorozatában jelent meg, amelyet stílusában inkább magazinnak tekintek. A megkerülhetetlen Izlandot kézenfekvő okokból írtam meg angolul: még az Egyesült Államokban kezdtem hozzá, és hazámba visszatérve közvetlenül élhettem át a turisztikai boomot. Izland ázsiója az egekbe szökött, az ország és történetei iránt kirobbanó kereslet mutatkozik a fikciós és a tényirodalomban egyaránt. A gond csak az volt, hogy mindenki a jól ismert sztorikat csomagolta újra. Én viszont olyan, korábban mellőzött történeteket akartam megosztani, amelyek megvilágítják a történelem egy-egy fordulatát. Amikor összefoglaltam, milyen sztorikra gondolok, kiváló szerkesztőm az Associated Pressnél közölte, hogy az angolszász olvasók imádnák őket. De bevallom, hogy ha a nyelvválasztásra terelődik a szó, kicsit úgy érzem, magyarázkodnom kell. Végtére is az izlandi kis nyelvnek minősül, mindennapos küzdelmet folytat a fennmaradásért, és izlandi lévén nekem is védelmeznem kellene. Ezért van bennem némi bűntudat – talán többet kellene izlandiul írnom, segítve az anyanyelvem túlélését.
Ha lefordítanák ezt a könyvet izlandira, az enyhíthetne a lelkifurdalásán?
A tényirodalom nagyon nehezen fordítható izlandiról angolra éppúgy, mint megfordítva. A könyvemben sok olyasmit magyarázok el részletekbe menően, ami az izlandiak számára köztudott. Nekik mindez unalmas, sőt talán bosszantó is lenne. Úgyhogy egy ilyen vállalkozás új kihívások sokaságát jelentené.
A könyv 9., egyben utolsó fejezetének főszereplője Vigdís Finnbogadóttir, a világ első közvetlenül megválasztott női államfője. Mi lenne egy elképzelt 10. fejezet domináns narratívája most, a XXI. század hajnalán?
Ha így hirtelen kellene még egy fejezetet hozzátoldanom a meglévőkhöz, talán arról írnék, hogy a változatosság kedvéért mostanában inkább a világ van gyökeres hatással Izlandra. Az elmúlt évtizedekben megsokszorozódott Izland turisztikai vonzereje. Napjainkban azonban egyre többen már nem is turistaként érkeznek, de egyenesen le akarnak telepedni itt. Tudomásom szerint egész Európában Izlandon a legmagasabb a bevándorlás aránya. Minden negyedik aktív munkavállaló külföldön született. A 25 és 35 év közötti népesség jelentős része új lehetőségek reményében költözött Izlandra. Mindebből az a tanulság, hogy egy-egy ország mérete alig számít, és egy jó sztori vagy húzós ötlet esetében szinte mindegy, hogy honnan, kitől származik.
Ehhez kapcsolódva tudna mondani olyan húzós ötletet, amellyel Izland segíthet megbirkózni napjaink komoly kihívásaival, mint például a klímaváltozás?
Az ítéletnapi katasztrófaturizmuson túl? Hiszen tömegek érkeznek Izlandra azért, hogy még utoljára megcsodálhassák a gyorsan hanyatló, eltűnőben lévő tájakat, pont, ahogy a sarkvidék is jelentős turizmust vonz. Megfelelő mederbe terelve ebből akár még ki is jöhet valami. De Izland környezeti tudatossága nem épp példaértékű. Ha mindenütt az izlandi életmódot akarnák folytatni, ahhoz, ha jól tudom, hét földgolyóra lenne szükség.
+1 kérdés
Jelenleg min dolgozik?
Nemrég megvásároltunk egy tanyát, amely még izlandi viszonylatban is falusi környezetnek minősül. A telken van egy régi iskolaépület, amelyet felújítottak, és szállodává alakítottak. A feleségemmel együtt visszük ezt a projektet. Nem tekintem magam hoteligazgatónak, de részt veszek az igazgatásban. Ami az írást illeti, a vidéki lét arra inspirál, hogy a „külvilágról” írjak – a szó szoros értelmében az ablakomon kívüli világról. A természetről és a hozzá fűződő viszonyunkról. A többes szám itt engem, a feleségemet és három gyermekünket éppúgy jelöli, mint az emberiség egészét.
Egill Bjarnason
(Reykjavík, 1988) izlandi szabadúszó újságíró, író, a Skúlagarður Hotel tulajdonosa. Fulbright-ösztöndíjjal a Kaliforniai Egyetemen szerzett szociológiai diplomát. Újságíróként olyan lapoknak ír, mint a New York Times, az al-Dzsazíra, az Associated Press és a Lonely Planet; médiát és politológiát tanít az Izlandi Egyetemen. Észak-Izlandon él feleségével és három gyermekével. Első könyve, A megkerülhetetlen Izland a nagynevű Penguin könyvkiadónál jelent meg 2022-ben, magyar kiadása Fejérvári Boldizsár fordításában látott napvilágot a Figura Könyvkiadó gondozásában.
