A transznemű nemi identitás felismerése bármilyen életkorban bekövetkezhet, akár meg tudja fogalmazni az érintett, hogy mi van a tudatában, lelkében, és ehhez milyen érzések, érzelmek kapcsolódnak, akár nem. (A saját évtizedes küzdelmeimről a transzneműségem felismerésével és az előbújásommal kapcsolatban korábban beszéltem Rangos Katalinnak egy életrajzi interjúban, melyet a Transzegészségközpont nevű YouTube-csatornámon megtekinthetnek.) Mindig először saját magunkban fogalmazzuk ezt meg, és elindul a belső vívódás is ezzel kapcsolatban. Rengeteg kérdés, kétség, kétely tör ránk, amelyekre próbálunk válaszokat a találni. A Miért pont én?-től kezdve addig, hogy megbékélünk azzal, hogy transzneműek vagyunk, a belső utazás nagyon hosszú és nehéz.
Miközben ma még egy olyan országban élünk, ahol fóliázni kell a témával kapcsolatos, szakértők által jóváhagyott ifjúsági könyveket is, bárki számára ott az internet, ahol rengeteg információ kering, a transznemű agy- és génkutatásról született angol nyelvű doktori disszertációktól egészen a tinik által készített, „Hopp, ma reggel transzneműként ébredtem” témájú TikTok-videókig. Ma már nem az a probléma, mint az én fiatalkoromban, hogy nem lehet információhoz jutni, inkább az okozhat nehézséget, hogy az érintett kiválogassa, melyik forrás hiteles.
Egyetértek azokkal a kritikus hangokkal, hogy ma a fiatalok – talán egyes meggondolatlanul készített, virális videóknak köszönhetően is – hamar diagnosztizálhatják magukat transzneműnek. De úgy gondolom, ezzel semmilyen probléma nincsen addig, amíg ez csak a szociális tranzíciójukat érinti.
Ide tartozik például az öltözködés (lányok „fiús”, fiúk „lányosabb” ruhákat vagy gendersemleges viseletet hordanak), vagy a névhasználat a mindennapokban, mivel a jogi tranzíció, amikor az állam is elismeri a nem- és névváltást, jelenleg hazánkban nem lehetséges, de a családjában vagy a barátai között az iskolában mindenki úgy hívja magát, ahogy akarja.
Nyilván a szülőknek nem kis fejfájást és rengeteg nyugtalan éjszakát okozhat, ha a gyerekük előbújik otthon. Transznemű emberek ellátásával foglalkozó pszichiátertől tudom, hogy a hozzá forduló fiatalok negyede (!), már úgy érkezik meg a rendelőbe, hogy valamilyen szorongásoldó készítményt szed. Ugyanígy a szülők is egy előbújás után sokszor szorulnak ilyen készítményekre.
Előfordulhat, hogy valamilyen mentális betegség kórképe keveredik bele a transzneműségbe, ilyenek lehetnek például a szkizofrénia, bipoláris depresszió, borderline stb., amelyek kezelésére nem a transznemű diagnózis és a tranzíció a helyes lépés. Transzjogi aktivistaként én teljesen egyetértek azokkal a kritikus hangokkal, hogy az érintett fiatalok orvosi tranzícióját csak nagyon körültekintően lehet elkezdeni és folytatni. Magyarországon ez törvényileg egyáltalán nem is lehetséges, így most csak elméletben folytatom ezt a gondolatmenetet. A személyes álláspontom az, hogy aki biztos a diagnózisában, szakember kiszűrte azokat a lehetséges egyéb mentális állapotokat, amelyek ezt befolyásolhatják, és igazolhatóan fennáll a nemzetközi szakirodalomban megfogalmazott transzneműségre jellemző kritériumrendszer, azoknál a fiataloknál fontos lenne elkezdeni a pubertásblokkoló készítmények (a pubertásból eredő fizikai változásokat késleltető gyógyszerek) alkalmazását, szigorú orvosi kontroll mellett, mert ezzel védhetjük a mentális állapotukat, és hozzájárulhatunk az életminőségük javításához.
Itt a nagy kérdés az, amire a világ egyelőre keresi a jó választ, hogy ki vállalja a felelősséget egy ilyen terápia mellékhatásaiért és hatásaiért. Az állam, a kezelőorvos, vagy a szülő? Mivel az érintett kiskorú, ezért rá ezt a felelősséget még önrendelkezési alapon sem lehet áthelyezni. Ez a dilemma szinte az egész világon jelen van ma. Nem tartom azt sem jó iránynak, hogy „inkább tiltsuk be, abból baj nem lehet”, mert igenis lehet belőle baj! Nagyon nagy baj! Az öngyilkossági kísérletek és sajnos a sikeres öngyilkosságok száma is ebben a korai életkorban drámaian növekszik a nem engedélyezett és halasztott orvosi tranzíció miatt.
Ahogy láthatja az olvasó is, ez egy nagyon összetett és bonyolult kérdés, amit úgy gondolom, kizárólag hosszú távú, igazolható orvosi tényekkel lehet csak eldönteni, és nem társadalmi vitafórumokkal, pláne nem politikai döntéshozói szinten.
Tehát elmondhatjuk, hogy a fiatalkori előbújás ma egyrészt az információ elérhetősége miatt sokkal könnyebb és jellemzőbb is, akár már 6-8 éves korban is bekövetkezhet, de jellemzően inkább a pubertás elindulása körül és után 13-17 éves korban kerülhet az érintettnél először ez megfogalmazásra.
A fiatalkori előbújás előnye, hogy a szervezet fiatal még, ha engedélyezve lennének a pubertásblokkoló készítmények (melyek a közhiedelemmel ellentétben visszafordítható hatással bírnak, és nem hormonok), akkor ezek alkalmazásával, illetve a felnőttkort elérve kereszthormonokkal az életminőség már ebben az életkorban is jelentősen javítható lenne, a nemi diszfória (tartósan stresszes állapot amiatt, hogy a megélt nemi identitás nem azonos a születési nemmel) és az öngyilkossági kísérletek száma is drasztikusan csökkenne. Sokkal könnyebben birkózik meg az érintett az esetleges műtétekkel, azok lehetséges szövődményeivel, amíg még fiatal, de már a nagykorúságot elérte (ugyanis, szintén a közhiedelemmel ellentétben, sehol a világon nem végeznek kiskorú személyen nemi megerősítő műtétet, aminek semmilyen más indikációja nincsen, csak a transzneműség), és ami a talán a legfontosabb, hogy az életét a helyes testben élheti le. Minden egyes, a helyes testben eltöltött óra növeli az érintett fiatal mentális egészségét és az életminőségét.
Felnőttkorban az nem kérdés, hogy ha megfelelő szakvélemények birtokában és orvosi ellenjavallat nélkül indítana valaki hormonterápiát, akkor ezt ma egyelőre még megteheti. Azonban egyre nehezebb olyan orvost találni, aki ilyen hormonkészítményeket felírna az érintett nagykorúaknak, és persze a magyar állam részéről is teljes a káosz és a szabályozatlanság.
A fiatalkori előbújásnak az egyik nehezítő tényezője, hogy sokan ebben a korban még nem rendelkeznek stabil egzisztenciával, önálló lakhatási lehetőséggel, olyan megélhetéssel, amelyből bőven tudnak félretenni havonta a kezelésekre. Kevés élettapasztalatuk van, hogyan keressenek például állást transzneműként, és az is valószínűsíthető, hogy a szociális tranzíciójukban is még bőven úton vannak, hiszen felnőttként még szinte csak pár évet éltek az életükből. Tesztelik ők is a szűkebb-tágabb környezetet, hogyan fogadják el őket. Tanulják az életet, egyszerre végzik a szociális és az orvosi tranzíciót, és közben egzisztenciát is kellene építeniük. Beláthatja egy kívülálló is, hogy ez így nem könnyű egyszerre. Az orvosi tranzíció sok pénzt igényel, mert gyakorlatilag állami támogatás nélkül juthatunk csak hozzá bármilyen hormonkészítményhez, melyek költsége akár havi 10-50 ezer forint is lehet, az orvosi tranzíciós státusztól függően. A nemi megerősítő műtétek pedig szinte kivétel nélkül a milliós nagyságrendbe tartoznak, illetve a szoros orvosi és mentális egészségügyi éves kontrollvizsgálatok is 100-250 ezer forintot tesznek ki, attól függően, ki mennyire bátor, hogy a magyar állami egészségügyben próbál ennek nekifutni, vagy teljesen magánban. Melyik fiatal engedheti ezt meg magának, aki még a felnőttkora elején jár, éppen csak pár éve dolgozik, és esetleg még otthon lakik a szüleivel?
Az idősebb korban megtett előbújás az előzőekben elmondott előnyök-hátrányok esetében nyilván fordítva (is) értelmezhető, csakhogy egyáltalán nem evidens, hogy egy idősebb korban megtett előbújáshoz társul egy stabilabb egzisztencia. Az viszont tény, hogy az években mérhető élettapasztalat több, akár pozitív, akár negatív értelemben, ilyen szempontból értékes mind a kettő. Az idősebb kori előbújás veszélyei viszont pont abban rejlenek, amire előnyként tekintek, ugyanis az előbújás után ez az egzisztencia is pillanatok alatt instabillá válhat.
Nekem a legnagyobb dilemmám az előbújás előtt az volt, hogy mi lesz a gyerekeimmel. Például egy esetleges váláskor elveheti a bíróság a transzneműségem miatt a gyerekeim láthatási jogát? A válasz nem, de a kérdés sok álmatlan éjszakát okozott.
Mi lesz a családommal, a jól fizető állásommal, a munkahelyemmel, a házammal? Ezek nagyon nehéz kérdések, mert nyilván senki nem szeretné elveszíteni azt, amit felépített, elért az életben. Az aktivizmusomat az is motiválja, hogy ezekkel a dilemmákkal ne kelljen egyedül szembenéznie egyetlen transznemű embernek sem, és ne féljen attól, hogy ha előbújik, akkor kártyavárként omlik rá az élete pillanatok alatt. Óriási lelkierő kell az érintett részéről, hogy ezt nap mint nap kezelni tudja, lavírozzon a fenyegető veszélyek és az előbújás után transzneműként felvállalt és megélt nemi identitása között. Ez borzasztóan megterhelő mentálisan, beláthatja bárki. Nagyon nagy belső harmónia, mentális egészség, stabilitás szükséges ezzel elbírni, és persze nem utolsósorban olyan egzisztencia, hogy ha bármi történik, akkor sem kerülünk a híd alá.
Hogy egy transznemű-előbújás – bármilyen életkorban – hogyan érinti a családot, a szülőket, és azt hogyan dolgozhatják fel, arról a következő cikkemet írom a sorozatban itt, a Népszava Visszhang mellékletének hasábjain, tartsanak akkor is velem!
Kérdés esetén állok rendelkezésükre az [email protected] e-mail-címen.
Magasházi Mónika
Transzegészségközpont-alapító és -vezető
