Szilveszter;Horvátország;riport;Drávaszög;Szlavónia;

- Horvátul, határtalanul, avagy ahol már most százezer forinttal magasabb a minimálbér a magyarországinál

Magyarország az a hely, amely önmagával határos, szokták mondani a bajkeverő revizionisták, aminek ugye semmi értelme nincsen. Magyarország inkább az a hely, amelyet számos ország (gyakorta magyarlakta) területei felé lehet határellenőrzés nélkül elhagyni. És Magyarországot érdemes is időnként elhagyni, ha másért nem, a nézőpont távolságáért. Így hamar kiderülhet, amit mindig sejtettünk: nem mindenhol életcél, hogy a másiknak se legyen jó. Magyarországot százezrek hagyták el végleg a történelem során a jobb élet reményében és/vagy egy vérgőzös kurzus miatt, és mennek ma is sokan, akiknek kijön a gálájuk az orbáni urizáló nacionalizmustól. Magyarország az a hely, ahol a határ túloldalán gyakran családi történelem vár, Belistyén anyai dédanyánk szülővárosa.

Ahogy ez a délvidéki túrák előtt jellemző, napok óta délszláv rádiókat hallgatok az interneten, a horvát földfelszíni jeleket megállítja a Mecsek. A szerb adók a kedvenceim, a folkra rákeresve kiváló balkáni muzsikákat lehet megfogni. Azon gondolkodom, vajon mi lehet az édes-bús stilizált bosnyák folkrock magyar megfelelője (az az érzésem, hogy nem a nacionalista húrokat pengető Ismerős Arcok), és miért vagyok megsértődve, ha a balkáni adók jelentős részéből amerikai popslágerek ömlenek, de a döbbenetem azért nem olyan elemi erejű.

A tavalyi bácsmonostori előszilveszter után most a horvát Drávaszög vagy Baranya-háromszög és Szlavónia északi tája az úti cél. Még a határon innen irgalmatlan köd nehézkedik a Nyárád-harkányi síkvidékre, a „Beremend” tábla előtt a pergő szerb kólózenére szarvas ugrik az úton. A látótávolság miatt kényszerű poroszkálásban van időnk megfigyeli a hátramaradtakat.„Bože Moj!” – idézzük nagymamáink adekvát felszólamlását.

Határtalan populizmus

Bár a politikamentes pihenésnek állítólag van létjogosultsága, újságíró (vö.: kormányfüggetlen hírlapcsináló) aligha lép idegen földre a hírek lefuttatása nélkül. Olyan ez, mint az időjárás-jelentés, érdemes tudni, mire számíthat az ember: kell-e hólánc, SIM-kártya, rohamsisak? Ha dolgozni vagyunk, akkor egy koszovói robbantás híre az az információ, ami meghatározza az útirányt. Határ menti szilveszter előtt inkább csak az az érdekes, milyen hangulatban búcsúztatják az óévet déli szomszédaink. Kell-e például együttérzően néznünk, hogy az államfőválasztás december 29-i első fordulója mégsem hozott eredményt? Vagy tudnak élni a horvátok állandó acsarkodás nélkül? Bár a Mandiner úgy hozta le a hírt, hogy Orbán Viktor szövetségese nyerte az első fordulót, különös dolog ez a szövetség populistáéknál. Zoran Milanović jelenlegi államfő (2011–2016 között miniszterelnök) ugyanis a Szociáldemokrata Párt (SDP) által támogatott jelölt (hasonlóan baloldali populista szövetséges tehát, mint Robert Fico szlovák kormányfő), és nem volt mindig kisimult kapcsolata Orbán Viktorral.

A magyar határvédelmi kerítés megépítésekor élesen kikelt a magyar kormányfő ellen, „Európa vakbelének” is nevezve a döntéshozókat. „Az, aki elkeríti magát, saját magából csinál vakbelet” – ismételte meg később a politikus.

Milanović szerint egy magyar–szerb megállapodás keretében a szerbek a horvát határhoz szállították az illegális bevándorlókat. A magyar külügyminiszter ekkor megkérte, hagyja békén a szerb és a magyar kormányt. 

A horvát politikus erre így jellemezte Orbánt: „Ifjúkorában radikális kommunistaként kezdte, radikális liberálisként folytatta, de radikális konzervatív is volt, most pedig radikális antiliberális.” Milanović az utóbbi években azonban erősen oroszbarát és ukránellenes véleményen van, s ezzel többször szembehelyezkedett Andrej Plenkovićcsal (a miniszterelnök a Horvát Demokrata Közösség, a HDZ feje), aki ukránbarát és oroszellenes politikát folytat. A Fideszhez ideológiailag egykor közel álló HDZ a főmumus Manfred Weber vezette Európai Néppárt (EPP) tagja. Ehhez képest Orbán őt támogatta Ursula von der Leyennel szemben a nyári EB-elnöki jelöléskor.

Előbújásnak (coming out) nevezi a szakirodalom, amikor egy ember közli a környezetével, hogy a ciszhetero – született nemével azonosulni tudó és szexuálisan ellenkező nemű emberekhez vonzódó, a társadalom többségére jellemző nemi identitás és szexualitás – normákhoz képest eltérő a nemi identitása és/vagy a szexuális orientációja. Minden (transznemű) ember életútja más. Egyedi lehetőségekkel, örömökkel, bánatokkal és akár komoly szenvedésekkel. Különböző családi, társadalmi környezetben, földrajzi helyen élünk, melyek sajátos adottságokat, lehetőségeket is nyújtanak számunkra. Mindenkinek a saját környezetében kell előbújni, és ezek a tényezők mind befolyásolhatják azt, hogy az előbújás bekövetkezik-e egyáltalán, mikor és milyen körülmények között, és azt hogyan tudja az érintett és a környezete kezelni, illetve a kettő kölcsönhatása hogyan alakul. Független transzjogi aktivistaként jelen írásomban arra keresek válaszokat, milyen jellegzetességei, elsősorban előnyei, hátrányai vannak a különböző életkorokban megvalósított transznemű előbújásnak.