Egy hatvanéves, igencsak neves humorista születésnapi estjét néztük meg a minap. Mivel nem tudtunk ott lenni az MVM Dome-ban, online jegyet vettünk, és hárman ültük körül a laptopot, hogy jókat nevessünk. Alig hittem a szememnek, de az illető humorista színültig megtöltötte a csarnokot, és akkor még nem beszéltük azokról (fel sem tudom mérni), akik a távolból nézték. Jó, időközben az is kiderült, hogy a stand-up intimebb műfaj, mert – legalábbis a laptop képernyőjén keresztül – úgy tűnt, hogy jobban kiadja az erejét a szűkebb terekben.
Hadházy Lászlóban (merthogy róla van szó) azt is nagyon szeretem, hogy igen nagy szigorral és önkritikával közelít a teljesítményéhez, és a láthatóan nagy siker ellenére is kellő öniróniával és távolságtartással kezeli a saját szerepét. Viccesen bohócoknak hívja magukat, s bár sejtem, hogy nem gondolja vérkomolyan (ez is a szakmája, hogy ne gondoljon semmit komolyan), valahogy mégis rátapint a lényegre. Miközben tudjuk, ha máshonnan nem, hát Mátyás király meséiből, hogy az udvari bolondnak olykor bölcsebbnek kellett lennie a hatalom mindenkori képviselőjénél is, hiszen csak így mondhatta ki olykor a fájdalmas igazságot. A bohóclétnek ára van, és Hadházy ezt kész megfizetni, talán ezért is tartozik a szakmája legjobbjai közé.
Azt nem tudom, hogy szeretne-e magának Kossuth-díjat. De úgy képzelem, hogy nem. Már azért sem, mert tudja, tudnia kell, hogy amúgy megérdemelné. Csakhogy látja, hiszen a közéletből, aktuálpolitikából dolgozik nap mint nap, hogy mi az állami kitüntetés előfeltétele (már a valódi érdemeken túl), és ennek sejtésem szerint nem igazán szeretne eleget tenni. Mint ahogy azt is tudja, hogy épp eléggé csípi, csípheti a hatalom szemét.
És akkor itt van egy másik, immár a hetvenet is betöltött, megkeseredett humorista, aki már nem csupán a humorát, de java részt a közönségét is elveszítette. Bár az érdemei elévülhetetlenek a hazai humor tekintetében, és abban is, hogy segített megágyazni a mai stand-upos nemzedék sikerének (emlékezzünk csak, hogy a Fábry Show-ban bukkant fel először a tévé képernyőjén Bödőcs Tibor is, majd sorra a többiek), ő maga egyre fáradtabb és gőgösebb. Kossuth-díjat reklamál magának, de mint kiderült Bayer Zsolt reakciójából, ehhez nem volt eléggé szolgai („amióta kormányzunk, egyetlen egyszer sem állt ki egyetlen egy ügyben sem mellettünk”). Egyszerre gyűlöli hát a kenyéradó gazdáit, és egyszerre dörgölőzik hozzájuk, hiszen minden évben ott „púposkodik” Kötcsén – tudjuk szintén Bayertől.
Azt hiszem, ez a magyar humor történetének legszomorúbb és legkiábrándítóbb fejezete. A talpnyalóé, aki maga is elvárt volna némi talpnyalást a lassan szétfoszló tehetsége fejében. Bár részben megfizette az árát a leendő Kossuth-díjának, maradék fenegyereksége nem engedte, hogy teljesen és végképp behódoljon. Az eredmény: már semmit sem számít, hogy amúgy megérdemelné-e. Hiszen mára nem maradt olyan politikai oldal, amely megdobná egy ilyen kitüntetéssel. Ha úgy vesszük, ez is lehet egy életpálya koronája.