Van tanulsága az új év első politikai összecsapásának: Magyar Péter továbbra is jól megél a Fidesz hibáiból, nem kell mást tennie, mint egymás után lecsapni az ellenfél magas labdáit. Hogy meddig, az csak a kormánypárttól függ: még nem fogytak ki a lasztiból, de a játszma egyre jobban megviseli az idegeiket.
Az például máris kiderült, hogy a köztársasági elnöki székbe ültetett legújabb Orbán-kreatúra számára fontosabb nemzeti ügy a saját hiúsága, mint az 56-os forradalom – és vele voltaképpen a haza – elárulása a legfelső kormánykörök részéről. Utóbbi témában azzal hárította el a felszólamlást, hogy nem merül alá a párpolitika mocsarába, az előbbiben viszont olyan keresetlen stílusban teremtette le Magyart, ami inkább a közéleti mocsárvilághoz, és nem az államfői pozícióhoz illeszkedik, a rendszerváltás utáni elnökeink mezőnyében pedig mindenképpen példátlan.
Sulyoknak nem először vannak nehéz napjai a Tisza miatt: a párt kapcsán rendre ellentmondásba kerül önmagával és az igazsággal. Amikor az ellenzéki erő vezetője tavaly személyes találkozót kért tőle, azzal hárította el a javaslatot, hogy az ilyesmi a magyar alkotmányos rendszerben nem szokás – valaki a népes elnöki stábban felhívhatná rá a figyelmét, hogy Sólyom Lászlónak például egyáltalán nem derogált fogadni a szintén ellenzéki pozícióból kihallgatást kérő Orbán Viktort 2009-ben, amikor az ország a mostanihoz egyre kísértetiesebben hasonlító válságban volt.
Sulyok és Magyar (és ezt most nem a rossz szóvicc kedvéért írjuk le) látványosan nincs egy súlycsoportban, amiről kizárólag a karakter és politikai önérték nélküli ügyvédet államfővé választó kormánytöbbség tehet. Novák Katalin máig megmagyarázatlan lemondatása után nyilván szempont volt, hogy olyasvalaki trónoljon a hatalmi hierarchia csúcsán, aki – szemben a Sulyok Tamás számára zsinórmérték-értékű alaptörvényi rendelkezésekkel – pontosan tudja, hogy hol a valóságos helye a NER-ben. Ez egyfelől bejött – a mostani államfő garantáltan soha nem fog Orbán fejére nőni, amit Magyarról már nehezebb lenne kijelenteni –, másfelől viszont az ilyen schmittpáli kaliberek törvényszerűen schmittpáli nívón elnökösködnek; nincsen rózsa tövis nélkül.
Amúgy Orbán Viktor ellenzékből rendszeresen adott kéretlen tanácsokat a mindenkori elnököknek – legtöbbször éppen Sólyomnak –, hogy mit és hogyan kellene tenniük (például a parlament idő előtti feloszlatásával kapcsolatban), szóval az sem igaz, hogy ennek a beszólogatásnak ne lennének nálunk közjogi hagyományai. Aminek nincs tradíciója, az sokkal inkább az ellenzék hatalmi aspirációitól idegállapotba kerülő államfő figurája. Sulyok Tamásnak is tudnia kellene: ő nem Orbán, hanem a köztársaság megbízottja – akkor is a nemzeti egység és a demokratikus államműködés fenntartása lesz a dolga (a Fidesz kormányon tartása helyett), ha a hatalom esetleg kicsúszni látszik Orbán Viktor kezéből. Addig is érdemes tudatosítania magában: nincs komikusabb egy elnöknél, aki a kormány helyett az ellenzék ellensúlya akar lenni.