„Az alkotásban csupán három dolog számít: a bátorság, az igazság és a szépség [...] szerintem az igazság megelőzi a szépséget” – ezek az egyik szereplője, az íróvá váló Bota szavai. Három regény után ön hogy áll ezzel a skálával? Egyetért Botával?
Tökéletesen, ő elég jól elmagyarázza, miről is szól ez a szentháromság. Nem új találmány egyébként, állítólag Jonathan Franzen írta fel a táblára az első kreatívírás-óráján, hogy szépség és igazság, Bota tulajdonképpen ezt egészítette ki a bátorsággal. Persze mondhatjuk, hogy mindhárom elég szubjektív, és nagy teret enged a szabad értelmezésnek, de ahogy Bota, úgy én is szeretem őket klasszikus értelemben használni. Ha nagyon leegyszerűsítem: a szöveg legyen szép, a történet legyen igaz, a mondanivaló legyen bátor.
Az új könyve is hangsúlyozottan a „képzelet szüleménye”, viszont hazai terepen játszódik, hiszen a főszereplő fiatalok azon a környéken nőttek fel, ahonnan is ön is származik. Nemkülönben a barátainak ajánlotta a könyvet. Mennyire személyes ez a történet?
Minden történetem személyes. Sokáig tartott, amíg rájöttem, hogyan formáljam át a személyes élményeimet irodalommá a ma divatos autofikciós művek tipikus hibáinak elkerülésével. A folyamat közben ráébredtem, hogy nem szükségszerű, hogy alkotóként levessem magamról a saját szociokulturális hátteremet, mert ha létezik egyéni hangom, annak legtöbb szólamát éppen ez adja. Ráadásul engem mindig is a kisember életének miértjei érdekeltek, az irodalom pedig az eszköz ezek megfejtésére, amikor pedig akár gyerekkori, akár tinédzserkori élményeimet újraélem írott szövegként, az hozzájárul, hogy jobban értsem önmagam és a körülöttem zajló folyamatokat. A visszajelzésekből pedig az látszik, hogy ehhez az olvasó is könnyen kapcsolódik.
A személyességet az is hangsúlyossá teszi, hogy a könyveiben egyes szám első személyű az elbeszélő. Voltaképpen mi az, ami állandóan visszacsábítja ehhez az elbeszélői módhoz?
Kifejezetten kedvelem ezt a formát, leginkább azért, mert általános vélekedés szerint ez beszűkíti a narráció lehetőségeit, ez pedig egy író számára kihívást teremt. Éppen ezért mindhárom regényben más-más formában azon kísérleteztem, hogyan lehet ezt a bizonyos eszköztárat mégis kibővíteni, és tud-e működni kifejezetten magyar ízvilágú történetekben.
Az új regényében is elég sok családi konfliktussal küzdenek a fiatalok: alkoholista szülő, elnyomó apafigura stb. A szerzői ajánlások alapján nekem úgy tűnik, ön nem ilyen környezetből származik. Miért foglalkoztatják ennyire a diszfunkcionális családok rejtélyei?
Elsősorban azért, mert a család az alapvető szocializációs közegünk, legalábbis jó esetben; ez az a mikrokörnyezet, melyből az elsődleges jellemvonásokat, viselkedésmintákat tanuljuk, ennélfogva mindaz, ami itt történik, az egész életünkre rányomja a bélyegét. És sajnos azt tapasztalom – és itt most szigorúan a saját generációm élményeiről beszélek, nem akarok általánosítani –, hogy számunkra az életünk jó része arról szól, hogy megtanuljuk levetkőzni magunkról ezeket az élményeket, és igyekezzünk tiszta lapot nyitni addigra, mire a mi gyerekeink megszületnek. És ha belegondolunk, ez egy rettenetes tendencia, és teljességgel abnormális folyton szabadulni az emocionális örökségünktől. Ez pedig van akkora rejtély, amivel időről időre foglalkozni kell.
Nagyon költői lett a regénye címe, de nem olyan kézenfekvő az értelmezése. Az egyik szereplő az életet nevezi ébrenlétnek, de ön szerint mit tekinthetünk ablakoknak? Ha elengedem a fantáziám, és az álmokra asszociálok, akkor elég keserű látlelet, hogy a főszereplő Bota egészen hiábavalóan kergeti az álmait. Neki egészen máshová nyílnak ablakok.
És ez az ablak lényege: bármelyik oldalán állunk, mindig mást fogunk látni. Ez az ablak az én szememben a létezés értelmezésének egyfajta lehetősége. Ha az egyik oldalról nézzük, akkor lassú haldoklás, ha a másikról, apró örömök hada. Élni akkor tudunk, ha nemcsak ezeket a végleteket, de az átmeneteket is látjuk, amivel sajnos Botának erőteljesen meg kell küzdenie.
A zene, a képregények, a horrorfilmek és a kosárlabda különösen nagy szerepet játszanak a fiatalok életében. Rendszeresen a videotékában lógnak, és egészen korán bekerülnek az iskolai csapatba. A hangulatfestésen túl mennyire tükrözik ezek az ön referenciáit, ihletforrásait?
Teljes mértékben. Előbb rajongtam a képregényekért és filmekért, mint hogy az olvasás megérintett volna, de amikor beköltözött az életembe, akkor is Stephen Kinget, H. P. Lovecraftot és az amerikai sci-fi hőskorának szerzőit olvastam, Asimovot, Herbertet, és főleg Arthur C. Clarke-ot. A szépirodalom iránti rajongás csak ezt követően jött, és ma is igyekszem függetleníteni magam a különböző kategóriáktól. Nekem ez az egész egyetlen összefüggő, rendkívül komplex rendszer, legyen szó B kategóriás sci-firől vagy épp John Updike életművéről. Ma sem gondolkozom kategóriákban, nálam mindez tökéletes békében fér meg egymás mellett, és kifejezetten szánalmasnak tartom, amikor kritikusok a mai napig élesen igyekeznek leválasztani egymásról a szépirodalmat és a szórakoztató irodalmat. Tudja, ez csupán kit nem érdekel? A szerzőket, akik közben vígan járnak egyikből a másikba, és bátran használják azok eszközeit. Kiváló példa erre Michael Chabon vagy David Mitchell.
Bota Hemingway könyveit is folyton magával viszi. Úgy olvastam, az ön számára is fontos alkotó. Miért?
Egyrészt Hemingway az, akitől írástechnikát tekintve a mai napig a legtöbbet tanulhat az, aki írásra adja a fejét. Érdemes figyelni, hogyan mesél el egy történetet anélkül, hogy konkrétan kifejtené. Tanítani való, és ezzel még Gabriel García Márquez is egyetértett, szóval nem csak én vagyok elfogult. Másrészt már a gimnáziumi Hemingway-olvasásaim alatt világossá vált számomra, hogy a halál, ami egy Hemingway-mű egyik alaptétele, sosem áll önmagában, és sosem felesleges: lehet persze büntetés, de az esetek túlnyomó többségében egyfajta jutalom az adott karakternek. Hemingway számomra azt mondja, hogy a vég nem hiábavaló, és csak az számít, amit közvetlenül előtte teszünk. Ez a gondolat lényegében Bota sorsát is meghatározza.
Nekem a felnövéstörténete olvasása közben a Sleepers – Pokoli lecke című film is felidéződött az emlékeimben. Ön milyen moziélményét nevezné meg a hasonlósága miatt?
A könyvben is sűrűn emlegetett Összeomlás című filmet Michael Douglasszel. Egyrészt zseniális alkotás, másrészt esszenciájában tartalmazza a dühöt, az elkeseredettséget, és mint a katartikus finálé rávilágít, a halálvágyat, amivel sajnos Bota is egész életében küzd.
Érdekes, hogy a főszereplő fiatalok életétől sokáig távol marad a történelem és a társadalmi közeg, egészen addig, amíg ki nem rúgják a tanárként dolgozó elbeszélőt az iskolából egy rendhagyó irodalomóra miatt. Bota szerint viszont minden generáció felelős az őt körülvevő helyzetért. Ön szerint a mi rendszerváltás előtt született generációnk még mindig ebben a naiv „vakságban” szenved, amely képtelen szembenézni azzal, hogy a kialakult nehéz helyzetért mi is felelősek vagyunk?
Nem csak mi, alighanem minden generáció betegsége ugyanaz: mi, magyarok folyton projektáljuk a saját hibáinkat, és nem is kell, hogy feltétlenül a múltba, a felmenőinkre mutogassunk, bőven megteszi a kollégánk, a párunk, vagy egy ismeretlen az utcán. Egyszerűen az önképünkkel nem fér össze, hogy kimondjuk, hibásak vagyunk, felelősek a döntéseinkért, a jelenünk és a jövőnk alakításáért. A második regényemben, a Minden csendes és nyugtalanban mondja az egyik főszereplőnek a barátja, hogy „ugye tudod, hogy te dönthetsz másként”. Ennyi, ilyen egyszerű, de ennek nyilván súlya, felelőssége van, ami túl drága ahhoz, hogy megfizessük.
Van még egy pont, ami hasonló fordulatnak tűnik. A 2001. szeptember 11-i esemény évfordulóján találkoznak Richard Drew The Falling Man című képével, ami sokunk számára meghatározó a kulturális és történelmi emlékezetünkben. (Mondhatjuk azt is, hogy maga a kép is egy „ablak az ébrenlétben”.) Ennek hatására beszél Bota először mélyebben a halálhoz fűződő viszonyáról, ami végigkísér(t)i az életén. Érdekelne, hogy alkotóként mi fogta meg Bota „halálvágyában”, ami végül egy egész történetté állt össze?
A már említett Hemingway szerint a háborúnál nincs nagyobb téma, szerintem ugyanez igaz a halálra is. A vég gondolata az egész emberiséget összeköti, akár társadalmi pozíciónak, szociológiai háttérnek vagy épp vallási hovatartozásnak megfelelően mégis ezerféleképpen lehetséges értelmezni és megélni. Van, aki számára ajándék, másoknak a legnagyobb félelem. És akkor még ott van az öngyilkosság jelensége. Mindig is zavart, amikor erre egyesek gyáva menekülésként hivatkoztak. Hadd idézzem David Mitchellt: „egy igazi öngyilkosság megfontolt, fegyelmezett bizonyosság”, melyhez éppen hogy mérhetetlen bátorság kell. Bota volt a megfelelő ember arra, hogy megfejtsem ennek a gondolatnak a hátterét, ő az, aki tetteivel végül bebizonyítja, hogy mind Mitchellnek, mind Hemingwaynek igaza volt.
Kovács Krisztián
(Zalaegerszeg, 1987) író, kommunikációs szakember. Alapító főszerkesztője a 2018–2022 között működő Ectopolis Magazin online kulturális portálnak; az Agave Könyvek kommunikációs igazgatója. Regényei: Hiányzó történetek (2022), Minden csendes és nyugtalan (2023), Ablakok az ébrenlétben (2024). Családjával Gyömrőn él.
