Alföldi Róbert egyedül maradva a színpadon a Játék a kastélyban előadásának végén, a Centrál Színházban, Turai íróként szembefordulva a közönséggel tesz egy „hencegő” mozdulatot, felemeli a kezét, csettint vele egyet, mutatva, hogy ezt briliánsan megcsinálta.
És tényleg.
A Játék a kastélyban előadását a premieren láttam ősszel, akkor nem írtam róla. Tán nem is tetszett annyira. Most újranéztem. Valami miatt mégiscsak vonzott. Ezúttal jóformán el voltam tőle ragadtatva. Nem hiszem, hogy én változtam ennyi idő alatt. A produkció „érett” össze, mint a jó bor. Színházban van ilyen, hiszen nagyon is élő műfaj. A film moccanatlan, mindig ugyanolyan, legfeljebb mi változunk, ezért hathat ránk másként. A színház azonban estéről estére más, ez az izgalmas benne. Emiatt vagyok mindig dühös, ha zenés darab esetében felvételről szól a zene, mert ez színházellenes, előre rögzített, nem tud alkalmazkodni a pillanatnyi hangulathoz, nincs benne semmi aznapi.
Valaha érvényes műfaj volt az úgynevezett repertoár kritika: a kritikus ugyan megnézte a premieren a produkciót, rendszerint írt is róla, de aztán megnézte a tetszőleges valahányadik előadását is, és mint egy jó minőségellenőr beszámolt a fejlődéséről, hanyatlásáról, az aktuális diszpozícióról – jobb lett-e, rosszabb, mi változott. A magyar kritikatörténet legszebb lapjaira tartoznak Fodor Géza ilyen operakritikái a Muzsika című folyóiratban. Bámulatos elemzőképességével, műveltségével, alaposságával dokumentumértékű, pontos lenyomatát adta a produkcióknak, akár egészen apró változásokat is észrevéve.
Elképesztő kilengések lehetnek előadás és előadás között.
Mondok két végletes példát. Imádtam a Lili bárónő előadását a Budapesti Operettszínházban. Megnéztem újra, és valósággal összementem a székben. Szanaszét esett produkciót láttam, több szerepben más színészekkel, ami keveset tartalmazott már az eredeti bájából, elementáris humorából. Az igencsak pozitív ellenpélda az Ivanov volt számomra a Katona József Színházban. Nem különösebben kedveltem a premieren, kicsit untam is. Nem értettem miért hívják annyi országba vendégszerepelni. Nem hagyott nyugodni a dolog, megnéztem a legutolsó előadását, és még néztem volna belőle többet is, ha lett volna. Ascher Tamás, aki híres arról, hogy hatalmas szívóssággal, az általa rendezett produkciókon rendszeres ott ülve, és akár napról napra mondva a magáét a színészeknek, csaknem a tökélyre „kalapálta” a produkciót.
Néhány hónap alatt totálisan kikupálódott, a Puskás Tamás által rendezett Játék a kastélyban előadása is. A vígjátékhoz szükséges óraműszerű pontosság, ami a bemutatón még némi merevséget eredményezett, a színészek által láthatóan fenemód élvezett játékban teljesen feloldódott. Erre mondjál, hogy „lubickolnak”, és tényleg. Ahogy az előadás elején velünk szembefordulva, blazírt ábrázattal ül előttünk Alföldi, László Zsolt, Puskás Samu, és merik végtelenül hosszan kitartani a csendet, miközben épphogy csak rezdül az arcuk, és már erre kitör a nevetés, az remek. Hogy a kákán is csomót keressek, nem feszül viszont rajtuk a szmokingjuk ingmelle, mindhármukon túl bő, összefodrozódik, pedig Molnár Ferenc játszásához elengedhetetlen a kifogástalan elegancia. Valaki a bemutatóra készülés hevében kissé elszabhatta Szakács Györgyi rendre ragyogó terveit. Reméltem, ezt már kijavították azóta.
Molnár rafináltan elmés, szarkasztikus vígjátékaiban bravúrosnak kell lenni, hiszen az író is az. Fitogtatja technikai tudását, ontja a poénokat, remekül játszható figurákat ír, csillog-parádézik, mintha ő is meg akarna hajolni az előadás végén, mint a színészek, és be akarná kasszírozni a tapsokat. Ez a műve amúgy is színház a színházban szituáció. A színház hatalmának fölmagasztalása.
Mielőtt a Centrál műsorra tűzte 15 évig ment a Vígszínházban, Marton László rendezésében, Benedek Miklós haláláig, aki Turai volt benne, az írótársát, Gált pedig Fesztbaum Béla adta. Benedek is lubickolt a szerepben. Nála elegánsabb szmokingos urat nehéz volt elképzelni. Ahogy az eszes fanyarsága is utánozhatatlan. De Alföldinek sem kell semmiért a szomszédba mennie, ami Turai eljátszásához szükséges. Ez nyilvánvalóvá vált, amikor az Egy kettő, három főszerepében bemutatkozott az Átrium Színházban. Ott ugyancsak bravúrstiklit kell végrehajtani, mindössze egyetlen óra alatt kell egy „jött-mentből” úriembert faragni, ennek megfelelő ruhatárral, bankbetéttel, rangos klubtagsággal. A Játék a kastélyban ennél komótosabb, egy nap áll rendelkezésre ahhoz, hogy mindenki révbe érjen. Turai, a neves drámaíró egyetlen éjjel sebtében írt egyfelvonásossal bebizonyítja azt, ami nem igaz, hogy a primadonna, aki az ifjú zeneszerző menyasszonya, szerepet tanult a szálloda falán is áthallatszóan az öregedő négygyermekes színésszel, és nem szerelmeskedtek. A látszat összemosódik a valósággal, ha nem is olyan mértékig, mint Pirandello megrendítő, költői darabjaiban. A mutatványos, briliáns technikájú bulvárszerző álarcában Molnár úgy ír bravúrosan játszható szerepeket, hogy ha igénylik, lehetőséget ad a színészeknek az elmélyülésre. Puskás Samu kezdő zeneszerzőként eljátssza, hogy összedőlt számára a világ, mert rádöbbent, a menyasszonya csalja. Balla Eszter primadonnája, amikor kitudódik, hogy félrelépett, az öngyilkosságra is kész, mert amúgy nagyon szereti vőlegényét. Vígjátékról van szó, persze hogy nem lesz az, de azért pillanatokra megáll a levegő, hogy netán mégis megteszi. És ez jó, mert így igazi tétje van a játéknak. A szerzőtárs Gál a szöveg szerint lényegében rezonőr szerep, mégis önálló értekezést igényelne László Zsolt és Alföldi régre visszatekintő munka- és partneri kapcsolata, ami külön minőség, és most is megmutatkozik. Hihető, hogy éjjel-nappal együtt dolgozó, a másik minden rezdülését már az unalomig ismerő, mégis egymást váltig inspiráló alkotótársak. Magyar Attila az inasból képes lenne nyílt színi tapsokkal ékesített ziccerszerepet csinálni, de inkább embert formál, a szálloda állandóan talpon lévő robotosát, aki azért vágyik némi beszélgetésre. Schmied Zoltán Almádyként eljátssza az önimádó, öblös hangú, kéjsóvár sztárszínészt. Rada Bálint titkárként az alkalmazkodóképesség kissé sértett megtestesülése. Bagossy Levente díszlete olyan szalon, ahol az elegancia magától értetődő. A Játék a kastélyban előadása pár hónap alatt tökéletesen összecsiszolódott, abszolút szalonképes.
