- Vagy leállítjuk a növekedést, vagy összeomlunk

Ön szerint sem a magántulajdon, sem a piac megléte nem alkalmas a kapitalizmus meghatározására. Miért nem?

A legegyszerűbb magyarázat, hogy mind a magántulajdon, mind a piac létezett az előtt, hogy mintegy 600 éve már kapitalizmusról beszélhetünk. Valójában ez egy olyan gazdasági rendszer, amelyet a folytonos növekedés jellemez. S épp ez benne az új, ilyesmiről a korábbi korszakokban nem beszélhettünk. Napjainkban viszont már a „nagy felgyorsulás” időszakáról van szó. Ez pedig az emberi civilizáció összeomlásának esélyét hordozza magával. Ezért számomra nyilvánvaló, hogy a fenntarthatatlan rendszert tudatosan át kell állítani egy nem növekvő gazdaságra.

Ez egy merész állítás. Milyen, már ma is érzékelhető korlátokba ütközik a gazdaság korlátlan növekedése?

Az ENSZ által létrehozott Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) szerint, ha globálisan 1,5 Celsius fokkal megemelkedik az átlaghőmérséklet, akkor egy olyan kritikus pontra jutunk, amely már visszafordíthatatlan folyamatokat eredményez. Ezt az értéket nagyjából már el is értük, és ez nemcsak az El Niño elnevezésű, 9-12 hónapig tartó, ciklikusan visszatérő, a tengervíz áramlásával kapcsolatos éghajlati jelenségnek köszönhető. Enélkül is elértük volna, már csak azért is, mert a 2023-24-es jelenség rövidebb lefolyású volt a korábban tapasztaltnál. Ugyanakkor a 2015-ös éghajlatváltozásról szóló párizsi megállapodás, amely a „csak” 1,5 Celsius fokos globális felmelegedési küszöböt előírta, nem volt teljesen eredménytelen, ugyanis enélkül 4-5 Celsius fokos lett volna a növekedés mértéke. A Kopernikusz-program, az Európai Unió műholdas és helyszíni Föld-megfigyelési programja arra számított, hogy 2030-ra érjük el stabilan a kritikusnak tartott 1,5 fokot. Most azonban már nem a jövő, hanem a jelen időről beszélhetünk. Bár csak utólag tudjuk majd megmondani, hogy ez a klímafolyamat valóban visszafordíthatatlan-e, de úgy gondoljuk, hogy ennek nagy esélye van.

Milyen gazdasági következményei várhatóak mindennek?

A Föld eltartókapacitását nagy valószínűséggel már az 1970-es években meghaladtuk. Egy svájci tudós vezette kutatócsoport számításai azt bizonyítják, hogy napjainkban 1,7-1,8 bolygónyit kapacitást használunk fel. Glóbuszunk népességét 8,5 milliárd főre becsülik, az ENSZ szakértőinek becslése szerint a csúcs 2070 körül várható, amikor 10-11 milliárd ember él majd a Földön. Vagyis akkorra 2-3-szorosan lépjük majd át az eltarthatósági küszöböt. Az ember okozta klímakatasztrófa azonban csak az egyik oka mindennek, azonban kétségtelen tény, hogy az üvegházhatású gázok (ühg) kibocsátása ezek közül a legátfogóbb. Viszont még számos ponton beavatkoztunk a Föld ökoszisztémájába. Elég csak utalni a hulladékképződés egyre nagyobb mennyiségére, arra hogy az óceánok felszínén több millió négyzetkilométernyi nagyságú műanyag(szemét)-szigetek lebegnek, s egy részük a tengerfenekére is lesüllyed. Ezek felszámolása – elsősorban gazdaságtalan mivolta miatt – reménytelennek látszik. Korántsem kedvező az sem, hogy szinte az ember szolgálatában állnak a vadon élő gerinces állatok, melyeknek számába, életterébe is folyamatosan beavatkozunk.

Az élelmiszer-termelés növekedési kényszere mennyiben befolyásolja azt, hogy a Föld többszörösen átlépte az eltarthatósági küszöböt?

Az ühg-kibocsátás egyik fő forrása éppen az élelmiszer-termelés. A fosszilis energia egyik legnagyobb felhasználási területe az ipari jellegű mezőgazdaság. Nemcsak a szállítójárművek üzemanyag felhasználására érdemes itt gondolni, hanem például az öntözéshez használt szivattyúkéra is. De még ezeknél is fontosabbak ebből a szempontból az ammóniaalapú műtrágyák, valamint a növényvédő szerek, amelyekről közismert, hogy energiaigényesek, a hidrogén és a metán előállítása révén. Éppen ezért egyetlen kilogrammnyi hús előállítása – fajtájától függően különböző mértékben – sokszorosan jobban befolyásolja az ühg-t, kilojoule-ban mérve, mint egy kilogrammnyi zöldségé. Ugyanakkor az is tény, hogy a műtrágya ma még semmi mással nem pótolható. Míg az Európai Unióban 160 kilogrammot használnak fel belőle hektáronként, addig például Etiópiában mindössze 20-at. Ha a Föld lakosainak mindegyike hetente csak egyszer enne húst, a többi napokon pedig különböző zöldségféléket fogyasztana, akkor ez 3-4 milliárd ember számára lenne elegendő. A dietetikusok szerint egyébként a szükséges proteinhez más formában is hozzá lehetne jutni.

A folyamatban lévő zöld átállás mennyiben mérsékli a fosszilis tüzelőanyagok felhasználását?

A legmesszebbre Észak-Európában jutottak, de van negatív példa is. Japánban – a fukusimai atomkatasztrófát követően – még növekedett is a felhasználási arányuk. S ne feledjük, azáltal, hogy a Kínai Népköztársaság a világ „gyártóüzemévé” vált, még ennél is kedvezőtlenebb helyzetet teremtett. Elsődlegesen felelősek azért, hogy a globális szén-dioxid-kibocsátás századunk első két évtizedében 45 százalékkal növekedett, így a fosszilisek felhasználása a Földön alig, 87-ről 84- százalékra mérséklődött, mivel az Egyesült Államok sem tudott számottevő csökkentést felmutatni. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a zöld átállás úgy zajlik, hogy jó része nem a fosszilisek helyére, hanem azokra „rátelepedett.”

Ez a következménye az 1980 óta tartó „nagy felgyorsulásnak”?

Az emberiség léte során sok ezer évig élt úgy, hogy – mai fogalmainkkal élve – alacsony volt a GDP termelése, az anyagfelhasználás, de legfőképpen a népesség létszáma. A gazdasági növekedés nem lineáris, hanem exponenciális pályát ír le, s a legutóbbi évtizedek ebben különösen nagymértékben jártak elöl. Ha csak az infrastrukturális fejlesztésekre, utak, hidak, csatornák, repülőterek építésére gondolunk, akkor azonnal szembeötlik a vasbeton, az acél és a cement hatalmas mértékű felhasználása. Mindkettő előállítása az ühg kiemelkedő mértékű kibocsátásával jár, és sajnos a jelenlegi technológiáktól eltérőeket nem ismerünk. De érdemes kiemelni a nagymértékű ühg-kibocsátók közül a légi közlekedést is. Az üzemanyagként használt kerozinnál gazdaságosabb energiaforrásról nem ismerünk. A ma használatos lítium-ionos akkumulátorok nem rendelkeznek ezzel a képességgel.

Vannak-e a növekedésnek határai? Illúzió a jóléti állam?

Ha ebben az esetben is igaznak bizonyulna az az állítás, hogy „a dagály minden csónakot felemel”, akkor már most is mindenki számára jobbnak kellene lennie az élet minőségének. Ez azonban, mint közismert, általában csak az emberiség 10 százalékára igaz. Ha évi átlagos 3 százalékos GDP-növekedést veszünk figyelembe, akkor ilyen ütemet feltételezve a következő századfordulóra a jelenlegihez képest tízszer ekkora erőforrásra, nyersanyagra, termőföldre lenne szükség, és emellett sokszorosára növekedne a hulladékok termelése is.

Kényes kérdés a születésszámba történő beavatkozás. Ez lenne a megoldás?

Elsődlegesen a népességrobbanás megállítására lenne szükség. Nem kellene olyan programokat támogatni, amelyek a Föld lakosságának növelését segítik elő. Éppen az ellenkezője lehet a globális cél, természetesen csak azokban az országokban, ahol magas a gyermekáldás. Akad olyan állam, ahol a két emberre jutó reprodukciós ráta napjainkban eléri a 4-6-ot is. Ami igazán nyugtalanító az az, hogy az évszázad közepére nagyot fog nőni olyan szegény országoknak a lakossága, mint Nigéria, Pakisztán vagy éppen Banglades.

Milyen eszközök vannak ennek a tendenciának a mérséklésére?

Az erőszakosabb verzióval a Kínai Népköztársaságban éltek, bár tény, hogy ez a módszer bevált, hiszen az ázsiai óriásbirodalomnak sikerült leszorítani lakossága növekedési ütemét. Igaz, ehhez kényszert alkalmaztak! Kezdetben keményebbet, majd ezt követően puhítottak az intézkedéseken. A kényszer azonban nem jó módszer! Ezzel szemben jobb lehetőség a nők helyzetének stabilizálása, amit például Dél-Indiában alkalmaztak. Ott sikerült a kislányokat bevinni az iskolába, s ha végezni is tudnak, akkor nekik sokkal kevesebb gyerekük lesz. Később születik meg az első, és a befejezett terhességek száma is sokkal alacsonyabb. Ennek köszönhetően sikerült 5-ről 2 alá leszorítani a reprodukciós rátát. S mindez békés eszközökkel történt, nem kellett kényszerítő eszközöket alkalmazni. Eközben Észak-Indiában nem történt változás, ott továbbra is megmaradt az 5-ös reprodukciós ráta. Vagyis érdemes tekintélyes pénzt és figyelmet fordítani a népességrobbanással sújtott országokban a lányok iskoláztatására.

Azokban az országokban, mint hazánk is, ahol a reprodukciós ráta alacsony, mit hozhat a jövő?

Európában a 2022-es adatok szerint Magyarország az 1,56-os értékével a hatodik legjobb, a sereghajtó Málta lett, 1,08-as értékével. De egyik sem elegendő a népesség számának növekedéséhez. Az a tapasztalat, ha már 2 alá ment a ráta, s kontinensünkön mindenütt ez a helyzet, akkor szinte képtelenség a folyamatot megfordítani. De igazából minek is. Van ugyan egy elterjedt mítosz, hogy az eltartási rátáról: nincs elég fiatal, aki az idősebbeket eltartsa. Ez a gondolkodás több mindent nem vesz figyelembe. Egyrészt, hogy exponenciálisan nő a termelékenység. Egy mai fiatal sokkal nagyobb hozzáadott értéket termel, mint egy 60 vagy akár 30 évvel ezelőtti. Ez nem lineáris, hanem exponenciális növekedés. Az öregek szükségletei nem nőnek olyan gyorsan, mint ahogy a termelékenység nő. S jön a robotizálás is! Az nem lehet egyszerre igaz, hogy több gyerekre lenne szükségünk, s ugyanakkor a robotok algoritmusa, valamint a mesterséges intelligenciája elveszi a munkánkat. Vagy az egyik, vagy a másik az igaz. Én erősen az utóbbiban hiszek.

A növekedés határai között mekkora szerepet játszik a Föld nyersanyagkincseinek csökkenése?

Nem arról van szó, hogy el fognak fogyni, hanem hogy olyan drága lesz a kitermelésük, hogy az már nem lesz gazdaságos. Egyébként a ritkaföldfémek nem azért ritkák, mert kevés van belőlük, hanem azért, mert egy adott lelőhelyen a koncentrációjuk kicsi. Ahol valamiből mégis sok volt, annak nagy részét az emberiség már kibányászta. Mára sem energetikailag, sem tőkében nem éri meg a bányászat, melynek során egyébként nagy mennyiségű hulladék, meddő is termelődik. Ahhoz, hogy egy golyó nagyságú rezet kinyerjünk, olyan méretű kőzetet kell megmozgatni, mint amekkora egy többemeletes üzletközpont. Egyébként a Földön termelődő hulladék nagy része ma már olyan műanyag, ami nem bomlik le.

A megsemmisítésnek jó módszere a hulladék elégetése?

Korántsem! Ennek az eredménye csupán annyi, hogy a tömegét mondjuk a tizedére zsugorítják, viszont a földbe elhelyezve ez is nehezen bomlik le. A fejletlen világban szelektálatlanul, hatalmas kupacokba hordják össze a szemetet, amelyet az eső előbb-utóbb belemos a tengerekbe, az óceánokba, ahol az említett műanyagszigetek keletkeznek. (A Duna legutóbbi áradásának levonulása után is jól lehetett látni, hogy mennyi lebomlatlan hulladék maradt utána a parton.) Nem természetbarát anyagok ezek!

A gazdaság folyamatos növekedésének lefékezésére milyen megoldások léteznek?

Mindennek kontrolláltan kell megtörténnie! A nullához vezető úton bizonyos felesleges, vagy káros kapacitásokat szükséges csökkentenünk, de eközben a fenntarthatóakat növelni érdemes, tervezett átmenet mellett. Például manapság a magyar gazdaság bővülési üteme mérséklődik, de a kormányzati cél az, hogy jövőre ismét nagyobb növekedésre váltson. Ugyanakkor olyan gazdaságra lenne szükség, amelynél sem a népességszám nem nő, sem az egy főre jutó, elfogyasztott anyag, sem pedig az egy főre jutó ühg. Magyarul, olyan életmódra kellene berendezkednünk, ami nagyjából egy bizonyos stabil, jó szintet biztosít a számunkra. Természetesen megfelelő lakhatásra, élelmezésre szükség van, és közlekedni is muszáj.

A növekedés lefékezése miképpen hat a vállalkozásokra?

A kicsiknél nincs igazi növekedési kényszer, szemben a nagyvállalati célokkal. De például egy autógyárnak, vagy akár egy sportszergyártónak növekednie kell, a tőzsdei értékével együtt, s a hitelek is visszafizetésre várnak. Egyértelmű, a nagyvállalati szektor logikájában benne van a növekedés. Az viszont elvitathatatlan tény, hogy a nagyvállalatok méretgazdaságosabbak. Természetesen a kisebb vállalkozásokat mindig az a veszély fenyegeti, hogy egy nagyobb felvásárolja őket.

Milyennek látja a kilátásokat?

Minden afelé halad, hogy nem lesz megoldás; pedig vagy leállítjuk a növekedést, vagy összeomlunk. Az elmúlt évtizedek átlagos növekedésével számolva a világgazdaságnak az évszázad végére a tízszeresére kellene növekednie. A mezőgazdaságilag megművelhető területek egyre zsugorodnak, ami a polgárháborúk kirobbanásának esélyeit növeli.

Mit tehetnek az egyes államok?

A fenntarthatóság érdekében nem érdemes várni arra, hogy más országok is cselekedjenek. Magyarországon is akad pozitív példa. Az elmúlt tíz évben a napenergia felhasználásában Európa vezető országává nőttünk. Budapest biciklis várossá vált, ilyesmire korábban nem volt példa. Az egyik legsürgetőbb feladat az lenne ugyanakkor, hogy az agrárgazdaság minél hamarább reagáljon a megváltozott éghajlati körülményekre.