Elmondani is nehéz, hogy mekkora hatást tett ránk ez a film: a kosztümös filmekhez illő kardozást csempészte be a sci-fik világába. Hirtelen a legmenőbb dolognak tűnt New York díszletei között (mi természetesen csakhamar Szatmárnémeti kevésbé fotogén utcáira cseréltük ezt képzeletben) küzdeni lovagként a halandóságért és az igaz szerelemért. És ami a legfontosabb: Connor MacLeod, a skót hegylakó a kortárs jelenetekben borostás volt. Ezt csak tetézte George Michael, aki akkoriban indította el a szólókarrierjét, a Faith című klipben. Világossá vált, hogy igazi férfi csakis borostás lehet. Ezért már némi megvetéssel néztem apámat, aki minden második reggel borotválkozással kezdte a napját, mert egy fogorvostól mindenki elvárja az ápoltságot és vele a sima arcot. De nekem ez – a skót legényhez képest – megúszós, végtelenül kispolgári, vagyis teljesen kiábrándító volt. Na, majd én.
Csak az volt a probléma, hogy a szőr még árva foltokban bukkant fel az arcomon: az államon és a barkón. Ebből képtelenség volt bármit is kihozni. Egyedül az orrom alatti résszel voltam elégedett, de a bajuszom sima arccal inkább csak egy meggyötört József Attilaként köszönt vissza a tükörben. Csakhogy én kardpárbajt akartam vívni ballonkabátban a szatmári éjszakákban, és nem verslábakkal vesződni.
Már az is a vereség beismerése volt, hogy amikor eljött az ideje, apám avatott be a borotválkozás rejtelmeibe. Nagyapám még a bőrszíján fente a borotvát, és az éles szerszám fenyegetően villogott az arca előtt. Apám már modernebb eszközt használt, az elegáns fém fejbe kellett finoman beilleszteni a zsilettpengét, ami szintén ügyes mozdulatokat kívánt. A lázadás jeleként használhattam volna a nagyapám borotváját, de ő még kínosabbnak tűnt a hegylakós projekt szempontjából. Nem múlt el úgy családi összejövetel, hogy ne sütötte volna el XIX. századi (legalábbis nekem annak tűnt) poénját. A már rendesen serkenő bajuszomra nézett, és annyit kérdett: „Mivel kenegeted, kisunokám?” Majd meg is válaszolta rögtön: „Kívülről mézzel, belülről tyúkszarral. Az egyik nyomja, a másik húzza.” És jót nevetett.
A borosta divatja, mint minden divat, hamar elillant, apám szigora viszont megmaradt az ápoltság tekintetében, csakhogy azt egy idő után rám is átvetítette. Hiába kerültem el otthonról, hiába kezdődött el időközben a saját, önálló életem, ez a kérésbe csomagolt elvárás – sőt olykor ukáz – megmaradt. Mindig szóvá tette, ha hegylakósan érkeztem haza, főként ünnepeken. Pedig akkor már elterjedtek az eldobható, hárompengés borotvák, amellyel tényleg gyerekjáték a művelet. Nem kell olyan hosszas előkészület, nem kell hosszan puhítani meleg vízzel az arcbőrt, hogy a penge könnyebben szedje le a bozontot, nekem mégis teljesen hiábavalónak tűnt az egész. Ha már nem lehetek a világ ura, akkor minek kínlódni ilyesmivel.
Abban viszont kimondatlanul egyet kellett értenem vele, hogy a nők (akikért az egész elindult anno) közül csak kevesen díjazzák a szúrós szőrszálakat. Egyikük egyszer még egy ruhakefét is behozott a hálóba, az erősebb fajtából, és a szám elé tette, hogy érzékeltesse, ilyen érzés lehet egy hozzám hasonlóan ápolatlan figurával csókolózni. Így aztán a szerelem elrendezte azt, amire apám nem volt képes: párzási időszakban, ahogy Kovács András Péter fogalmaz, úgy borotválkoztam, mint egy kisangyal. De hát mikor nincs ilyen időszak egy huszonéves, ígéretes, vagy legalábbis annak tűnő fiatalember életében? Nyilván otthon, a szülői ház biztonságában.
A borosta az évek alatt amolyan indikátorként jelezte rajtam, hogy épp hol tartok az egyes kapcsolataimban. Amint csökkenni kezdett a hév, párolgott a szenvedély, alábbhagyott a remény, a szőrök is kíméletlenül nőni kezdtek az arcomon. Házasságban ez újabb árnyalatokkal gyarapodott. A nejemmel való veszekedések után is, mint eső után a gomba, szinte dupla növekedési fokozatra kapcsol a vonásaimon a dac. Ilyenkor már nem is MacLeod, hanem Tom Hanks számkivetettje jár a fejemben: tomboló szőrzetek egy lakatlan, magányos szigeten…
Duska, akinek manapság kezdett kiserkenni a bajuszkája, jelezve egy egészen új korszak eljövetelét, még mit sem tud erről. Pedig napról napra közeledik az a pillanat, amikor ketten állunk ünnepélyesen a tükör elé, és magamon demonstrálva megmutatom a biztonságos és gyors borotválkozás koreográfiáját. Vélhetően néhány tanácsot is elejtek majd az ápoltság és a gyakoribb randik összefüggéseiről. A hegylakó, akinek nem osztottak lapot, majd morcosan húzza meg magát egykori álmaim időtlenségében. De tudom, hogy ez a végső vereség a győzelem diadala is lesz egyben: apám elveiből és az én tapasztalataimból egy új, még névtelen hős születik majd Duskában. Aki előtt nem kell, hogy ott heverjen a fél világ, egy-két belevaló lány pont megteszi.
