- Sz. Bíró Zoltán: Ukrajna jövője – Ahogyan azt az oroszok elképzelik

Az „Ukrajnának milyenné kell válnia az orosz különleges művelet befejezését követően” címmel megjelentetett írást Dmitrij Trenyin – az orosz katonai hírszerzés, a GRU obsitos ezredese, a szovjet-amerikai fegyverzetcsökkentésről folyó tárgyalások egykori részese, a moszkvai Carnegie Központ korábbi vezetője, ma pedig az egyik legnagyobb tekintélyű társadalomtudományi egyetem, a Viszsaja Skola Ekonomiki professzora és egyben az intézmény hadigazdasággal és katonai stratégiával foglalkozó kutatóintézetének tudományos igazgatója – jegyzi. Trenyin azonban nemcsak Oroszországban számít az egyik legismertebb, kiváló politikai kapcsolatokkal rendelkező szerzőnek, de a 2022 februárjában indított nyílt háború előtt egyike volt azon kevés orosz kül- és biztonságpolitikával foglalkozó elemzőnek, aki rendszeresen publikált vezető brit és amerikai lapokban. Nem alaptalanul tartották a Kreml álláspontját hitelesen és meggyőzően közvetíteni képes elemzőnek, olyan szerzőnek, akinek a véleményére érdemes odafigyelni.

Trenyin a háborút megelőző években nem tartozott az orosz héják közé, írásaira inkább a visszafogottság és a tárgyszerűség volt jellemző. Ma már távolról sem ez a helyzet, mert vele is az történt, mint szakértőtársainak többségével – ő is elszegődött az Ukrajna elleni háború feltétlen hívévé, és meglehetősen közel került azok álláspontjához is, akik támogatni tudnák a nukleáris eszközök bevetését is. Ezt a közeledést jelzi az a közelmúltban két szerzőtársával – köztük a nukleáris fegyverek alkalmazását régóta szorgalmazó Szergej Karaganovval – közösen közreadott karcsú kötet is, amely az orosz nukleáris stratégia újragondolását tárgyalja.

Trenyin tehát nem akárki. Amiről ír és amit állít, az nagy valószínűséggel közel áll ahhoz, amit az adott politikai kérdésről a Kremlben is gondolnak. Amikor Trenyin Ukrajna háború utáni jövőjéről ír, akkor nem magánvéleményének ad hangot, hanem azt közvetíti, amit az orosz vezetés a legyőzendő állammal tervez. És mert nincs közhatalmi funkciója, ha szükséges, könnyű elhatárolódni álláspontjától. Ennek ellenére érdemes őt komolyan venni.

Már a cikk első mondatai is felettébb beszédesek, mert jelzik azt a tektonikus átalakulást, ami Sztálin társadalmi megítélésében az utóbbi 10-15 évben végbement. Trenyin ugyanis azzal kezdi írását, hogy egy Sztálinnak tulajdonított kijelentést parafrazeál – amit korábban aligha tett volna meg –, hogy tudniillik „a banderák jönnek és mennek, de az ukrán nép marad”. Ez a felettébb riasztó és elfogult felütés azt sugallja, hogy ez a háború Trenyin szerint – összhangban a hivatalos orosz állásponttal – csakis azért tört ki, mert Ukrajnát Sztyepan Bandera nacionalista örökösei hatalmuk alá gyűrtek és ezt Moszkva nem nézhette tétlenül. Egyébként is – lendül bele fejtegetéseibe az orosz elemző – Ukrajna már jó ideje nem azon határok között létezik, amelyek között 1991 végén létrejött, mert időközben „a Krím, a Donbassz és Novorosszija referendumok révén az Oroszországi Föderáció részévé vált”. Sőt, még az is megtörténhet – fűzi tovább gondolatait a Kreml-közeli szerző –, hogy idővel újabb területek, Odessza, Nyikolajev, Harkov és Dnyepropetrovszk (Trenyin következetesen a felsorolt városok orosz elnevezését használja – Sz. B. Z.) is kérik majd az Oroszországhoz való csatlakozást. De még azt sem lehet teljesen kizárni, hogy az említetteken túl más régiók is ezt az utat választják. Trenyin azonban ezen a ponton óvatosságra int, mondván, hogy „csatlakoztatni csak azokat a területeket kell, amiket ténylegesen integrálni lehet és szükség esetén képesek leszünk megtartani”. A szerző számára nincs semmiféle kétség afelől, hogy Oroszországot megilletik ezek a területek, mert „civilizációs, kulturális, történelmi és etnikai tekintetben Ukrajna, vagy legalábbis annak nagyobb része, az Orosz Világ elszakíthatatlan alkotóeleme”. A probléma csak az, hogy ezek a területek, hiába illetnék azok meg Oroszországot, ma még olyan erők kezén vannak, akik az Orosz Világgal harcban állnak, ráadásul úgy, hogy ezek az erők lényegében „az orosz emberek kezével harcolnak, orosz módra, vagyis kitartóan, találékonyan és dühösen, annak ellenére is, hogy veszteségeik hatalmasak”. Oroszországnak azonban az a küldetése, hogy ne csak a Donbasszt és Novorossziját, de Ukrajna egészét szabadítsa meg „az oroszellenes banderista rezsimtől és annak – lényegét tekintve – neonáci ideológiájától, továbbá az Orosz Világgal ellenséges külső erők befolyásától”.

A szerző megengedően úgy gondolja, hogy Ukrajna természetesen azoké, akik ott élnek. Ugyanakkor abból következően, hogy Oroszországot szoros kapcsolat fűzi az ukránokhoz és azok földjéhez, a háború befejezését követően Moszkva kötelességének érzi, hogy segítse az „új Ukrajna” megszületését. De hogyan nézne ki az új Ukrajna? Trenyin szerint az orosz szakértői közösség ebben a kérdésben máig megosztott. A legradikálisabb álláspont képviselői úgy gondolják, hogy Ukrajna egészét el kell foglalni. Miután ez lezajlott, a katonai sikert azzal a politikai döntéssel kell kiteljesíteni, ami újra egyesítené Ukrajnát Oroszországgal. Ez lenne a két ország második egyesülése, ami egyben az ukrán államiság megszűntét is jelentené. Trenyin azonban nem tartja megvalósíthatónak ezt a tervet. Szerinte Oroszország nem tudja Ukrajna egészét integrálni, és e folyamat anyagi terhei is oly súlyosak lennének, ami miatt ez vállalhatatlan.

Az Ukrajna jövőjére vonatkozó, az előbbivel szöges ellentétben álló elképzelés szerint a háború után egy olyan, a 2022-es állapothoz képest valamivel kisebb területtel rendelkező ország jöhet létre, amit továbbra is „banderisták” irányítanának. Ez azonban a területvesztés ellenére is olyan oroszellenes állam maradna, ami alkalmas lenne arra, hogy a Nyugat folyamatosan provokálja vele Moszkvát. Ráadásul egy ilyen meggyengített, de teljesen le nem győzött állam arra a pillanatra várna, amikor végre revansot vehetne a korábban elszenvedett vereségért. Trenyin szerint a háború befejezésének ez a változata Oroszország számára elfogadhatatlan. Érdekes módon a szerzőben egy pillanatig sem merül fel, hogy Moszkva idézte elő azt a helyzetet, hogy revanstól kelljen tartania. Ha Oroszország nem támadta volna meg Ukrajnát és nem hasított volna ki területeket a szomszéd országból, akkor aligha kellene bármiféle visszavágás miatt aggódnia. De, mert az orosz elit – Putyin nyomán – úgy tekint az ukrán területekre, vagy legalábbis azok nagy részére, mint amelyek valójában Oroszországhoz tartoznak, és az ukránok, mint olyanok, egyébként sem léteznek, mert ők is oroszok, akkor nyilván nem okoz sem politikai, sem jogi, sem erkölcsi problémát Ukrajna megtámadása és feldarabolása. Szemükben ugyanis ez a szomszédos állam nem teljes értékűen szuverén. Ha pedig nem az, akkor vele minden további nélkül lehet úgy bánni, ahogyan Moszkva bánik vele.

Trenyin szerint a háború utáni helyzet alakulhat úgy is, hogy Ukrajna drámaian meggyengül, a Nyugat is lemond róla, miközben Oroszország visszanyeri ukrajnai befolyását. Ez a helyzet könnyen előállhat, ám nem feltétlenül lenne előnyös Moszkva számára. Ukrajna súlyos veresége azzal a következménnyel járhat, hogy a közhatalom működésében komoly zavarok állhatnak elő, új mahnovscsina – afféle központi hatalom nélküli káosz – jönne létre, ahol mindennaposok lennének a különböző érdekcsoportok közötti nyílt és erőszakos konfliktusok, ahogy a prolongált banditaháborúk is. Ilyen körülmények között egyáltalán nem biztos, hogy Moszkva érdekeinek megfelelően tudná manipulálni az ukrajnai politikai folyamatokat. Lehet ütközőzónává degradálni Ukrajnát, de ennek valószínűleg Oroszországra nézve több kockázata lenne, mint előnye, vonja le következtetését Trenyin.

A szerző szerint az lenne Moszkva számára a legelőnyösebb, ha sikerülne az ukrajnai oroszellenes erőket Nyugat-Ukrajnába visszaszorítani. Ezek az erők ott a Nyugat protektorátusa alatt létrehozhatnák a maguk „Szabad Ukrajnáját” (Trenyin használja az idézőjelet – Sz. B. Z.), vagy az is elképzelhető, hogy ez a nyugati, nem túl széles sáv a vele határos országok – Lengyelország, Magyarország és Románia – érdekövezetévé válik. A Nyugat vigasztalhatná magát azzal, hogy Ukrajna egy része mégsem került Oroszország felügyelete alá, és az az öt-hét megye, amely elkerülhetné ezt, olyan államalakulattá válhatna, mint amivé Nyugat-Németország vált a hidegháború idején. Trenyin úgy látja, orosz részről ezeket a nyugat-ukrajnai területeket gond nélkül átengednék, már csak azért is, mert azok megtartása nagyon sokba kerülne és veszélyes is lenne. Nem szabad újra elkövetni azt a hibát, amit egyszer már Sztálin elkövetett, amikor a Szovjetunióhoz csatolta Galíciát és Volhíniát, mert „ezzel megfertőzte szovjet Ukrajnát a nacionalizmus vírusával”. A lényeg tehát az – foglalja össze Trenyin –, hogy ez a bizonyos majdani Nyugat-Ukrajna semmiféle veszélyt ne jelentsen Oroszország számára. Ukrajna többi része pedig – nem számítva azokat a területeket, amelyeket Oroszország már korábban magához csatolt, illetve majd később tud magához csatolni – az új szuverén ukrán állam területe lesz. Olyan államé, ami – ahogy Trenyin fogalmaz – „nem kerül megszállásunk alá”. Hogy senkinek a legkisebb kétsége se maradjon a legyőzött Ukrajna majdani függetlenségét illetően, a Kremlhez közeli elemző egyértelművé teszi, hogy „Ukrajna valódi szuverenitása – ahogy az egykori Szovjetunió Oroszországi Föderációval határos többi államáé is – csak az Oroszországgal való szoros együttműködés keretei között lehetséges”. Mi más ez, mint az érdekövezet-koncepció feltámasztása. Amiből egyenesen következik, hogy Oroszország és a környezetében lévő államok szuverenitásukban nem egyenlőek. Létezik a nagy és erős Oroszország, amit mindenki másnál több jog illet meg, így biztonsági igényei is minden más államénál előrébb valóak. A kisebb és gyengébb államoknak nincs más teendőjük, mint alkalmazkodni ehhez.

Trenyin úgy látja, egy ilyen, Oroszországgal szoros kapcsolatokat ápoló Ukrajnának nem kevés ukrán támogatója lenne. Egyrészt azok, akik a „banderista” rezsim elől Oroszországba menekültek, másrészt azok, akik ugyan Ukrajnában maradtak, de mégsem váltak ruszofóbbá. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne szükség azok elkülönítésére és megbüntetésére, akik felelősek a kialakult helyzetért, azért, hogy Ukrajnát Oroszország ellenségévé tették. Az elemző szerint az egyik legfontosabb feladat az lesz, hogy meggyőzzék az ukránokat arról, ők a Nyugat számára csupán eszközök, másod- és harmadrangú emberek, akikre csak azért van szükség, hogy közreműködjenek Oroszország meggyengítésében. Ukrajna a Nyugat karjaiba kerülve azt kockáztatja, hogy a „nagyszerű ukrán népi értékeket” – amelyek ezek szerint mégiscsak léteznek, ahogy maguk az ukránok is – elsodorja a nyugati tömegkultúra és gender-politika lavinája. Trenyin ugyan nem mondja ki, de a fentiekből mégiscsak az következik, hogy az ukránok hagyományos értékeit csakis Oroszországgal együttműködve lehet megőrizni. Ezért igazán nem nagy ár, ha Ukrajna 27 megyéjéből 8-10 Oroszországhoz kerül, 8-10 pedig Moszkva iránt lojális államot hoz létre. A fennmaradó 5-7 megyéből pedig azt csinálnak az ukránok, amit akarnak.