- „Boldoggá tesz, ha a nézők sírnak”

A filmben látható csiga drámája önéletrajzi ihletettségű mozi. Miért pont erre az állatra esett a választása?

Remek kérdés, szeretem a direkt kezdést! Eltartott egy ideig, mire eljutottam a csigáig. A forgatókönyvnek tizenhat verziója volt, az első címe még A katicabogár emlékiratai volt. Aztán az egész kezdett egy kicsit túlságosan is cukiskodóvá válni, mint amikor túl sok szacharint tettél a kávédba, ami gejlebb, mintha cukrot raktál volna bele. És arra gondoltam, kell lennie egy állatnak vagy lénynek, ami jobb metaforája annak a megaláztatásnak, amin Grace karaktere keresztülmegy. Disznókra, kacsákra, békákra gondoltam. De aztán a csigák mellett döntöttem, mert azt gondoltam, valójában tökéletes introvertáltak: ha megérinted a csigák antennáit, mindig visszahúzódnak a házukba. És Grace is ezt csinálja egész életében: visszahúzódik a világtól. Emellett imádom a csigaház formáját: ahogy az élet, körbe-körbe jár, és ciklikus. Véletlenül fedeztem fel, korábban nem tudtam, hogy a csigák nem tudnak visszafordulni, csak előre tudnak menni. És ez nagyon jól kapcsolódik a kedvenc idézetemhez, miszerint az életet csak visszafelé lehet megérteni, de nekünk mégis midig előre kell élnünk. Hirtelen megláttam ezeket az összefüggéseket, tudatosult bennem: a történet csakis a csigákról szólhat. Ikonikusak, idegenszerűek, de ugyanakkor nagyon elegánsak is. Mások talán nem értenének egyet velem, de szerintem nagyon szépek is.

Az animációs mozikban legtöbbször az emberi tulajdonságokat, drámákat állatokkal vagy élettelen tárgyakkal fejezik ki. Miért nem rajzolnak csak egyszerűen embereket?

Igaz! Ám szerintem az animáció varázslat. Hogyan is szokás mondani? Az antropomorfizmus nagy szó: az állatok beszélnek. Én meg sosem akartam olyan filmet csinálni, ahol az állatok beszélnek, aztán tessék! Alkotóként a célom, hogy a bábjaim nagyon valóságosak legyenek, és még ha agyagból vannak is, az emberek nagyon élethűnek, hitelesnek találják őket. És tudom, hogy a közönségem ezzel így van, amikor a lámpák a vetítés végén kigyulladnak, és azt látom, a nézők sírnak. Ez az, amire törekszem! Bár tudják, hogy valami olyasmit néznek, ami nem valódi, és konkrétan agyagból van, mégis érzelmileg kötődnek hozzá. Ezért próbálok nagyon hihető karaktereket létrehozni. És pontosan ezért kérem meg a színészeimet, hogy ne rajzfilmes hangon szólaljanak meg. Azt akarom, hogy nagyon valóságosak legyenek. Sarah Snookkal azt csináltuk, hogy fogtunk egy csigát, és letettük mellé a stúdióban, én pedig megkértem Sarah-t, hogy beszéljen a csigához, és így értük el ezt az intimitást és a hitelességet.

Sarah Snook telitalálat volt!

Nos, szerencsére minden színészt megkaptam, akit akartam, mert már a forgatókönyv írása közben eldöntöm, milyen színészeket szeretnék, és valójában sok filmet csukott szemmel nézek, mert mindig a tökéletes hangra figyelek. És persze Sarah ausztrál, itt él Melbourne-ben – ő magától értetődő választás volt. Azért sok filmjét megnéztem, és nagyon megkedveltem Sarah-t, mert benne van az a félénkség, amit kerestem. És még az akcentusa is tökéletes volt. Minden színész különböző fázisokban érkezett a felvételre. Ha a szereplőnek beszélnie kell, és szinkronizálni kell a szájmozgását, akkor a színésznek általában már az elején be kell jönnie, mielőtt a filmkészítés elkezdődik. De mivel az én filmjeimben sok a szinkronhang, nincs akkora nyomás. Így Sarah-t az elején, a közepén és a végén is bevontuk, ahogy a legtöbbjüket.

Nick Cave-et is ide-oda rángatta?

Na jó, bevallom, őt nem, őt csak a végén kaptuk el…

Hogy történnek a színészekkel való felvételek?

Soha nincsenek egyszerre egy szobában. És ez kihívás, mert nincs kolléga, akiről le tudnának pattanni. De megtaláljuk a módját, hogy úgy tegyenek, mintha egy szobában lennének. Imádom a castingot, és szeretek olyan színészeket szerezni, akiknek tényleg van nemzetközi profiljuk, de ugyanakkor nagyon is ausztrálok.

Nyolc évig készítette Az egy csiga emlékiratait. Hogy lehet ép ésszel túlélni egy ilyen hosszú folyamatot? Vannak hullámvölgyek?

Igen, természetesen vannak hullámvölgyek és vannak még nagyobb hullámvölgyek! Aztán a Covid is ott volt a folyamat közepén, és Ausztráliában nagyon hosszú lezárások voltak. De furcsa módon, mivel ennyi időm volt egyedül, rengeteg alkalmam volt elemezni a forgatókönyvet, javítani a sztorin, de arra is volt időm, hogy szabadon rajzoljak. Így az egész forgatókönyvet egyedül rajzoltam meg papírra, és aztán bőven ráértem a díszlettervezésre is. Megrajzoltam az összes szereplőt, díszletet és kelléket. De persze egy film elkészítésében ilyen hosszú időn keresztül a legnehezebb a projekt iránti lelkesedés és a vízió megtartása. Valószínűleg ez volt a legnagyobb kihívás, mert ez olyan, mintha egy házat egyszerre csak egy téglából építenénk. Azt akarod, hogy a ház elkészüljön, de minden nap csak egy dolgot raksz le, és ez nagyon lassú. Szerencsés voltam, hogy a stábom nagyon lelkes volt. A nagy része azoknak, akik velem együtt készítették ezt a filmet, még sosem forgatott. Sokan közülük másfajta művészek voltak, például szobrászok és festők, hihetetlenül elkötelezettek, és nagyon védték a forgatókönyvet, hiszen mindannyian beleszerettek a karakterekbe. Ezzel pedig engem is ösztönöztek.

Akkor lehet, hogy ennek a filmnek a pandémia csak jót tett, nem?

Igen, azt hiszem igaza van. Most, hogy az Egy csiga emlékiratai elkészült, és hogy sokan pozitívan reagáltak rá, a fiatalok úgyszintén, ezzel egyet tudok érteni. Ami igazán lenyűgözött, az az, hogy mennyi fiatalnak van köze a filmhez, és a közösségi médián keresztül naponta rengeteg üzenetet kapok olyan ifjú lányoktól, akik Grace-szel tudnak azonosulni. Szerintem ez azért lehet így, mert ők is átmentek a koronavírus időszakán, meg kellett tapasztalniuk a magányt, valamint meg kellett tanulniuk, milyen érzés egyedül lenni. Mert amúgy sok fiatal sosincs egyedül. Mindig ott vannak a barátaik és a rajongóik. Szóval rengeteg e-mailt és üzenetet kaptam olyan emberektől, akik nagyon is azonosulnak a filmmel. Rendezőként mindig azt reméltem, hogy olyan filmet készíthetek, ami univerzális, ugyanakkor személyes is. Tudom, furcsa ambíció, de nagyon boldoggá tesz a tudat, hogy az emberek könnyeket hullatnak és sírnak az alkotásaim láttán.

Ha lehet valakit független alkotónak nevezni, akkor ön az. Az Egy csiga emlékiratai nem stúdiómozi, a legfontosabb animációs fesztiválon, Annecy-ben debütált, kapott már egy raklapnyi díjat és most itt a Golden Globe-jelölés. Mit jelent önnek a függetlenség?

Azt hiszem, minden egyes díjra jelölés biztosan segít, mert függetlenként mindig megvan a kísértés, hogy tévéreklámokat vagy sorozatokat készítsünk, vagy valaki más filmjét, esetleg számítógépes animációs filmet rendezzünk. Szerencsés alkat vagyok, hogy mindig van több filmtervem egyszerre: például már most megvan a következő nagyjátékfilmem ötlete, elkezdtem írni és jegyzetelni. Tehát ez tökéletes alkalom arra, hogy megpróbáljak befektetőket szerezni. És szerencsére van egy ügynököm Hollywoodban. Viszont a sok jelölés és díj mellett az is fontos, hogy ne feledjük, miért készítünk filmeket, én ezért pont azon dolgozom, hogy kapcsolatot teremtsek a közönséggel. Ami a díjakat illeti: olyan, mint meginni egy üveg bort. Néhány órán át jól érzed magad tőle, de aztán másnaposan ébredsz, és tovább kell lépned, megpróbálod nem hagyni, hogy ezek a díjak túlságosan feldobják az egódat, és nagyra nőj. Szóval minden nap próbálok haladni, mint egy csiga, előre jutni a következő dolog felé, és az írásra koncentrálni. Mert valójában ez az, ami én vagyok: elsősorban író, és az írás, mint tudja, magányos dolog. Sok időt töltök egyedül. Idős vagyok már, 52 éves, és már régóta csinálom ezt, így tudom, hogyan kell mindezt elviselni, eligazodni a dolgokon és továbblépni.

Az Egy csiga emlékiratai stop motion analóg technikával készült. Miért ragaszkodik a „múlthoz”, ha szabad így fogalmaznom?

Szeretem a stop motion-t, mert így a közönség azt érezheti, minden, amit lát, azt akár a kezében is tarthatná. Minden karaktert, minden megfelelő visszaállítást kézzel készítettünk, és a közönség ezt nagyon értékeli, különösen most, amikor annyi a digitális technológia. Szinte belefulladunk a számítógépen létrehozott képekbe. És most, hogy a mesterséges intelligencia már itt van, és nem fog eltűnni, azt hiszem, az emberek jobban értékelik a kézzel készített dolgokat. Nem csak a filmeket, hanem a kosarakat, edényeket és ruhákat is. Ugyanez az oka annak is, hogy a Covid alatt mindenki elkezdett kenyeret sütni, mert az is kézzel készült. Szerintem ezért van az, hogy a stop motion egyfajta reneszánszát, aranykorát éli, és „a kézzel készített látvány” miatt készítenek stop motion filmeket olyan rendezők is, mint Guillermo Del Toro és Wes Anderson. Amikor huszonnyolc évvel ezelőtt a tanulmányaimat végeztem, a számítógépes animáció még épp csak kezdődött, és minden barátom számítógépes animációval akart foglalkozni. De én ösztönösen tudtam, frusztrálna, ha egész nap a számítógép képernyője mögött ülnék. Egyszerűen csak szeretem bepiszkolni a kezemet. Imádom az agyagot. Úgy értem, az asztalomon mindig van egy darab, amivel játszom. Ez a jógám, ez a meditációm. Minden nap rajzolok, a rajzolás nagyon pihentető és megnyugtató.

Igazán tetszett a filmben, hogy felnőtteknek szóló történet.

A jó hír az, hogy egyre több felnőtt animáció készül. De ezt ön is tudja, mivel Magyarországról származik: ott – és amúgy Kelet-Európa más országaiban is, például Észtországban, Csehországban – mindig is nagy múltja volt a felnőtt, vagy az úgynevezett „sötét animációnak”. A csodálatos Jan Svankmajerről napokat tudnék beszélni. Ázsiából rengeteg nagyszerű animáció érkezik, és természetesen ott van Mijazaki Hajao (Hayao Miyazaki), de olyan országok, mint Tajvan és Kína is készítenek érdekes animációs filmeket. Guillermo del Toro néhány évvel ezelőtt a Pinokkióért mondott Oscar-díjas beszédében emlékeztetett minket arra, hogy az animáció nem egy műfaj. És ez nagyon megfogott, mert az animációra valóban úgy kell tekinteni, mint egy médiumra és eszközre, amellyel bármilyen történetet el lehet mesélni, amit el akarunk mesélni. És azt hiszem, ez azért van, mert a Disney-n és a Warner Brothers-en nevelkedtünk. Mindannyiunk agyát átmosták azzal, hogy az animáció elsősorban a gyerekeknek való. És nézze, igen, a legtöbb animáció valójában gyerekeknek készül. De van egy nagyon-nagyon nagy adag olyan műalkotás is, ami a határokat feszegeti. Szerintem az animáció szépsége az is, hogy rendezőként nagy kreatív kontrollt és szabadságot kapok. A karaktereim úgy nézhetnek ki, ahogy én akarom. Használhatom a túlzás eszközét az érzelmek fokozására. Ezért nem fogok soha élőszereplős filmeket készíteni, mert úgy gondolom, az animációban több hatalmam van, sokkal többet játszhatok Istent.

Infó: Egy csiga emlékiratai. Bemutatja a Budapest Film