– A felnőttek – az oktatási rendszer, a politika, a különböző szakemberek – többnyire csak tiltásokkal, korlátozásokkal, riogatással tudnak reagálni arra, hogy „beszippantja a gyerekeinket a digitális világ”. Hogyan lehetne elérni, hogy kialakuljon egy egészséges médiahasználat?
– Nincs abban semmi új, hogy a médiatechnológiában bekövetkező változások kapcsán veszélyben lévő gyermekekről hallunk. Napjaink médiával kapcsolatos morális pánikjának célkeresztjében a közösségi médiahasználat áll. De ha visszatekintünk, akkor azt látjuk, hogy nagyon hasonló problémának tekintették a 80-as években a televíziót, vagy a 90-es években a videójátékokat. Hogy ez társul egy orvosi beszédmóddal, az sem újdonság, mert erre az embereknek fogékonyak. A média ebben a kockázat-fókuszú megközelítésben nem csak veszélyes, hanem egészségkárosító. Olvastam én is olyat egy magyar tanulmányban, hogy „heti öt órányi Google használattól megváltozik az agy szerkezete”. Lehet ilyeneket mondani, de ettől nem jutunk a problémákhoz közel.
A médiakutatásnak két nagy paradigmája van: a 70-es évek elejéig az volt a kérdés, hogy mit tesz a média a közönséggel? Közben 1964-ben létrejött a Birminghami Egyetemen a Cultural Studies központ és kutatócsoport, akik azt mondták, a fontosabb kérdés az, mit tesz a közönség a médiával? Ők ezt kezdték kutatni, máig ez jelenti az angolszász médiaoktatás alapját. Ha arról beszélünk csak, mit tesz a média a közönséggel, mindig az eszközök lesznek a főszereplők, és egy rendkívül gyorsan változó médiatér sejlik fel, ami egyszerre csábító és félelmetes. Azt is tudjuk, hogy általában a fiatalok alkalmazkodnak gyorsabban az új médiakörnyezethez. A félelmek tehát jó részt abból fakadnak, hogy a felnőtteknek fogalmuk sincs, mit csinálnak a gyerekek a médiatérben. Biztos valami tabuval találkoznak, erőszakkal, szexualitással, akkor inkább tiltsuk. Ehhez társul az orvosi beszédmód, főként például a függőség hangoztatása. Így lesznek a felnőttek szemében sokat internetező, TikTokozó, videójátékozó gyerekekből függők, miközben az esetek nagy részében a szülők vagy tanárok nem is tudják, hogy a gyermek épp mit csinál az online térben.
– Mi lenne a jó szülői stratégia? Amikor appokkal ellenőrzik, milyen oldalakat nyit meg, hány percet tölt ott a gyerek, az is a korlátozás egy formája.
– Meggyőződésem, hogy akkor tudjuk jobban megvédeni a gyermekeinket a médiatér valós veszélyeitől, ha megpróbáljuk megismerni és megérteni, hogy mit miért tesznek. Attól, hogy a legkönnyebben a fiatal korosztályok alkalmazkodnak az új és újabb médiatechnológiákhoz, még nem jelenti azt, hogy mindent tudnak és nincs szükségük segítségre. Van olyan hazai kutatás, mely alapján arra következtethetünk, hogy a médiát azok a szülők gondolják a legveszélyesebbnek, akik a legkevésbé ismerik. Tehát a saját bizonytalanságukat és félelmüket vetítik ki a gyermekük médiahasználatára. Az online világban otthonosabban mozgó felnőttek között jóval több a megengedő attitűddel rendelkező. Hiba lenne azt gondolni, hogy a gyerekek magukra hagyhatók a médiatérben, de az sem megoldás, ha az eszközhasználatuk korlátozásával megpróbáljuk őket onnan elüldözni.
– A gyakorlatban mit tehetünk? Regisztráljunk mi is a TikTokra?
– Ezt azért sem érdemes, mert a Covid idején egyértelműen látszott, hogy ha a diákok korábban használták is a Facebookot, az online oktatás során a platformon olyan személyek jelentek meg, akik eddig nem, köztük a tanáraik, ami nem tetszett nekik. A fiatalok nem szeretnek egy platformon lenni az idősebb generációkkal, inkább átvonultak másra. Ki szereti, ha minden mozzanatát a nagyi lájkolja először? Ma már a fiatalok a Facebookot, az Instagramot se nagyon használják. Nem csak azért, mert a TikTok sokkal ingergazdagabb vagy interakció-központúbb. A Covid alatti kutatásokban sok gyerek számolt be arról, hogy mennyire terhes, ha az osztályfőnök este Messengeren ír, mit kell csinálni holnapra. Ne gondoljuk azt, hogy a gyerekek szeretnek mindig online lenni, hiszen mi felnőttek sem szeretünk. A könyvem kapcsán leginkább az volt a kérdés, kérdezzük meg a fiatalokat, ők hogyan használják a médiát. Kiderült, hogy az előszeretettel hangoztatott generációs modellek, az Y-tól az alfáig és ki tudja még meddig, nem működőképesek. Óriási különbségek vannak a fiatalok médiahasználatában. Már ha csak az én hat gyerekemet nézem. Az egyik sokféle platformot használ, a másik egyet sem, mert idegenkedik tőle, pedig minden lehetősége meg lenne rá. Ez attitűd- és személyiségfüggő, nem mindenki kocka. Van, aki csak sorozatokat néz, más játszik is, de például csak kevesen készítenek nagyobb közönség számára saját tartalmakat. Ha a gyerekekkel beszélgetünk a médiahasználatukról, az már nagyon fontos dolog. Hiszen például a fiatalok szívesen ismétlik azokat a mondatokat a társaikra, amiket otthon rájuk mondanak a szüleik. A mások médiahasználata mindig veszélyes, a sajátunk sokkal kevésbé. Ezt a mintát a felnőttektől látják, utóbbiak nagyon ritkán érzik a saját médiahasználatukat veszélyesnek.
– De a gyerekeket még a mi felelősségünk művelni, terelgetni. Mit tud ehhez hozzátenni az iskola?
