A Vadászat már a negyedik az író, mára csak ÁVH-regényeknek hívott műveinek sorában, de csupán egy dologban hasonlít elődeihez: fő központi eleme a Rákosi-korszak és annak politikai rendőrsége. A cselekmény 1950 nyarán játszódik, főbb helyszíne Budapest, ahol különös kegyetlenséggel gyilkolnak meg egy ÁVH-nyomozót. Pár nap alatt újabb gyilkosságok történnek, a brutálisan meggyalázott holttestekből és az áldozatok nyugtalanító múltjából pedig úgy tűnik, hogy a koncepciós perekben betöltött szerepük miatt állhattak célkeresztben. Az ügy persze érzékenyen érinti az Államvédelmi Hatóságot, ezért hamar be is kapcsolódik a nyomozásba. Péter Gábor, az ÁVH vezetője a főszereplő Erdei Sándor nyomozó nyakára küldi az ÁVH-tiszt Bohák Tibort, felügyeletnek. Így az ügy felgöngyölítése lényegében azon múlik, hogyan képes együtt dolgozni a rebellis rendőr és a hatalom hűséges embere. Ahogyan az író azt a decemberi könyvbemutatón is hangsúlyozta, az ÁVH tisztek nem tudtak bűnt felderíteni, mert nem volt bűn: csupán parancsot teljesítettek és ahhoz értettek, hogy a saját álláspontjukat igazolják. Így valamiféle bizarr mester-tanítvány viszony alakul ki a nyomozó és a tiszt között: az ügy megoldására ott van Erdei, Bohák pedig csak az élő kulcs olyan zárt ajtókhoz, melyeken előbbi önmagától soha nem jutott volna be. Egymásra vannak utalva, hitük és döntéseik pedig ebben tétetnek próbára.
Ám ahogy Erdei sem a klasszikus krimik jó fej nyomozója, úgy Bohák sem a történet egyértelmű ördöge. A rendőr zsidó származású, akinek feleségét évekkel ezelőtt náci SS katonák lőtték le. Súlyosan traumatizált, részben önhibájából elmagányosodott – fiát elhanyagolja – esendő, de az igazságra törekvő, ezzel szemben Bohák minden, ami a hatalomnak akkoriban kedves: ambiciózus, cinikus, szolgalelkű. A kettejük közötti kontraszt úgy fut végig a regényen, mint az időről időre megjelenő korabeli romantika a Vásárcsarnok pecsenyésével vagy a nyáresti sörözgetésekkel a gangon, szemben az ÁVH kihallgatótermeinek poklával a Sztálin út 60. alatt.
A néhány nap alatt játszódó történet rohamléptekben halad előre, ami jól illik Erdei nyughatatlan karakteréhez. Ahogyan egyre több holttest kerül elő, úgy lesz nekünk is egyszerre szinte minden és mindenki gyanús, éppen úgy, mint a regényben többször visszaköszönő, ablak mögül leskelődő házmesternek. Mert a vadászat nem cinkosok, némák és hősök regénye, hanem olyan embereké, akiket arra kárhoztatott a felettük uralkodó rendszer, hogy a túlélés legyen az egyetlen életcéljuk. Szóval mi is, mint a házmester, kezünket tördelve döbbenhetünk meg a kegyetlenségen, homlokráncolva nézhetjük, hányféleképpen értelmezhető a jó szándék, hogy aztán végül is tudomásul vegyük: egy ilyen rendszerben a legnagyobb igazság az, hogy mindenki pótolható.
A könyv egyszerre fikció és hiteles korlenyomat. A történelmi hűség az írót dicséri, Cserhalmi ugyanis a tőle megszokott igényességgel kutatott ehhez a regényhez is. Ez csak még borzongatóbbá teszi a művet különösen azok számára, akik saját bőrükön vagy szülőkön, nagyszülőkön keresztül tapasztalták meg a Rákosi-rendszer borzalmait.
