Ha valaki nőnek és zsidónak születik az 1930-as évek Magyarországán, nem meglepő, hogy az üldözés, a holokauszt és a női lét megélése hangsúlyos szerepet kap önéletrajzi művében, és másféle nézőpont érvényesül, mint a férfi szerzők esetében. Számvetés a sorssal, összegzés, lélektani perspektívaváltás – az Emlékforgácsok újra csak azt bizonyítja, hogy a történelem a hétköznapokon és a személyes tapasztalatokon átszűrve válik a legmélyebben megérthetővé. És nem szikár tények felsorolása vagy átfogó történelmi tabló teszi igazán átélhetővé a hátborzongató történelmi eseményeket, hanem sokkal inkább az efféle mikrotörténetek:
„Itthon félig romos, belövést kapott lakás fogadott minket. Szerencsét hozott egy ágyúgolyó, mert csak az utcai részeken rombolt, viszont így a fosztogatók elkerülték a romos lakást, amelynek belső, udvari részei például eléggé épen maradtak, köztük a spájz is, ahol égi csodaként megmaradt egy szép szürke mázas bödön, tele libazsírral, benne kisütött libamellel és egy penésszel vastagon borított kétkilós kenyérrel. A kenyérről Anyu alaposan lepucolta a penészt, majd nedves ruhába takargatta néhány órára, és végül a kis szénkályhán átsütötte. Pompás kenyeret ettünk!”
Kevesen maradtak első generációs zsidó túlélők, s még kevesebben vannak azok, akik megosztják az emlékeiket másokkal, a kisebb vagy nagyobb nyilvánossággal. Szentgyörgyi Zsuzsa sem könnyen szánta rá magát e karcsú kötet megírására. Írt például egy emlékezést a férjéről, Gyuriról és a békés házasságuk mindennapjairól. Majd előkerült egy történet Gyuri munkaszolgálatos apjáról, akit ’44 telén nyugat felé hurcoltak egy erőltetett menetben, és valahol Melk környékén a keretlegények agyonvertek. Azután felbukkant Gyuri egyik emlékképe: Margit, Gyuri édesanyja kopogásra ajtót nyit valamikor 1945 tavaszán, amikor a háborúnak már vége. Az ajtóban egy elgyötört arcú férfi áll. Parányi csomagot nyújt át Margitnak, teljesítve munkaszolgálatos társa utolsó kívánságát. Margit kibontja a csomagot, és a férje jegygyűrűjét tartja a kezében. Mielőtt megköszönné a küldeményt, vagy szólhatna bármit, a férfi már el is tűnik. Margit az ujjára húzza a gyűrűt, egész életében hordja majd.
E három „pillanatfelvétel” alapján már összeállítható egy komplex családi kép, amely segít megérteni jellemeket, emberi kapcsolatokat, pesti zsidó sorsot, s elgondolkodhatunk azon, hányféle módon kellett és lehetett túlélni a háború testi-lelki pusztításait.
Tisztelet és szeretet övezi azoknak a nőknek az alakját, akiket a szerző házi szövetségeseinek neveznék, mert úgy érzem, a családban működött egy női szövetségesi rendszer, méghozzá igen hatékonyan. Csakis ennek az erős szövetségnek köszönhetően volt esélye a szerzőnek kislányként a túlélésre. Elsőként az édesanyját, Editet említem, aki közvetlenül a háború után elvesztette a férjét és kétéves kisfiát, akik nyilvánvalóan a háború brutalitása, illetve a nélkülözések következményeként haltak meg. Edit nem omlott össze, nem engedhette meg magának, gondoskodnia kellett a kislányáról és a majdnem vak anyjáról. Hősies erőfeszítésének és kemény munkájának köszönhetően boldogult a megmaradt család, amelynek a feje lett. Megható emléket állít a szerző nagymamáinak, Helénnek és Teréznek, sőt, annak a békési tanyasi asszonynak is, akinél az édesanyja az akkor tízéves kislányát egy időre elhelyezte, hogy megmentse az éhezéstől.
„Kenyeret egy egész hétre sütött a Néni. Volt egy csak erre szolgáló nagy fateknője, cigány mesterek szép műve. Abba a sütés előtti napon lisztet szitált, meleg, de nem forró helyre tette s szép tiszta vászonkendővel letakarta. Másnap a sütés napján vizet öntött a teknőbe, meg kovászt, sót adott hozzá. Aztán dagasztotta és dagasztotta jó sokáig az egyre duzzadó tésztatömeget. Majd megformálta belőle a kenyereket, rátette őket a szép tiszta falapátra, és egyenként mentek be a már felforrósított, főleg kukoricaszárral fűtött kemencébe. Számomra az igazi gyönyörűséget a teknő faláról lekapart vakarék jelentette. Ebből Néni lángosokat készített. A sütés végén berakta őket a kemencébe, majd kivéve kissé hűlni hagyta, aztán libatollal zsírt kent rá, megsózta, és a kezembe adta: Nesze, kislány, egyél!”
Nem véletlen, hogy a háborúval kapcsolatos gyermekkori emlékek, majd a Rákosi-korszakot megidéző néhány groteszkbe hajló káder-történet leírása a leginkább plasztikus és emlékezetes. Azért akad ebből a korszakból is megható emlék. Egy kedves, setesuta kollégáról, aki egy-egy zacskó tízdekás savanyú cukrot nyújt át a szerző nagymamájának és anyjának virág helyett a vasárnapi ebédmeghívásra érkezve.
Megindító a befejezés is, a körültekintés a hazában és a világban. Sötét a kép. Újra gyűlölködések, háborúk dúlnak mindenfelé. Nincs hová menekülni, nincs magányos sziget, ahol a Bibliával, kedvenc könyveivel, zeneműveivel megpihenhetne az ember. Aki eddig nem ment el innen, pedig többször is megtehette volna, késő öregségében hogyan, miért is menne el? A béke magányos szigete régen elúszott, elérhetetlen távolságra. Inkább csak álom. Marad a vigasz, hogy ez a magányos sziget mégiscsak megteremthető. Őbenne magában kell, hogy létezzen. S létezik is, ameddig csak barátokkal beszélgetni, olvasni, írni és emlékezni tud.
(Szentgyörgyi Zsuzsa: Emlékforgácsok. Gabbiano Print Kft., 2024)
A kötet bemutatója január 23-án 17 órakor lesz a MÚOSZ-székházban (Budapest, Vörösmarty u. 47/a). A szerzővel Jolsvai András beszélget.
