Jóllehet mindenki mérlegeli a kockázatokat, majd igyekszik azokat mérsékelni, azaz menedzseli a kockázatokat, önálló munkakörben mégis elsősorban a nagy szervezetek alkalmaznak a kockázatmenedzsereket. Leggyakrabban a pénzügyi életben - bankoknál, befektetési vállalkozásoknál, biztosítóknál - találkozunk velük. Mindennapi tevékenységüket gúnyosan, sőt cinikusan úgy definiálják: a kockázatot a saját zsebből a versenytárs, az ellenfél zsebébe menedzselik. Ez folyik ma „nagyban” Magyarországon.
TESTVÉRIESEN. Ismert a történet az osztozkodásról, amikor két barát „testvériesen” osztozik, amit azután az, aki rosszabbul járt, igyekszik 50-50 százalékra módosítani. Magyarországon az osztozkodás mindenben ilyen testvéries. A kockázatok és az ezek bekövetkezte miatti károk egyértelműen az adófizetőket, a népet „illetik”, míg a hasznot az esetek 99,9 százalékában a maffiavezér vér szerinti és politikai családtagjai zsebelhetik be.
Kezdjük az évtizedekre odaítélt koncessziókkal: mint tudjuk, ezek 35 évre jó kezekbe kerültek, hiszen a hulladékhasznosítási koncesszió nyertese, a koncesszor a MOL; az autópályák építésére, üzemeltetésére vonatkozó koncessziót pedig magántőkealapjaik mögé bújva a Duna Aszfalt tulajdonosa, Szíjj László és Mészáros Lőrinc nyerte el. A koncessziós szerződéseket a miniszterelnöki kabinetirodát is vezető Rogán Antal írta alá, aki a titkosszolgálatok, a kommunikáció, a turizmusfejlesztés mellett a Nemzeti Koncessziós Irodát is felügyeli. Ami biztos, hogy mekkora rendelkezésre állási/koncessziós díj üti a koncesszorok markát évente; ami bizonytalan, hogyan lehet velük szemben az adófizetők nevében fellépni, ha nem végzik el a vállalt feladataikat.
A „testvéries” osztozkodás másik szép példája azoknak a nemzetstratégiainak nevezett beruházásoknak a megvalósítása, amelyeket mentesítettek a környezetvédelmi, műemléki vagy önkormányzati együttműködési kötelezettségek alól. Itt a testvériesség jegyében a környezeti károk viselői az adófizetők, míg a profitot a maffiavezér és oligarchái talicskázhatják ki a cégekből. Hogy ebben a számításukban ne érje őket csalódás, az egyedi kormánydöntéssel odaítélt kiemelt nagyberuházói támogatást általában – a beruházó által bemondott szám alapján – a beruházás 10 százalékát elérő összegben állapítják meg.
A Debrecenben megvalósuló kínai CATL például – a Financial Times értesülései szerint – 320 milliárd forintot kap, ami nagyjából azonos az összes magyar nyugdíjasnak egy hónapban kifizetett nyugdíj összegével. Ha kicsit eltorzítom József Attila A tőkések hasznáról című költeményét, annak a mindenki előtt ismerős, a maffiavezér tenyeréből etetett, a maffiaállamot uraló oligarchák az okai: „Ajánlás/ Testvérem folytatnám, de unnád, / tudod, hogy nem élsz lazacon, / amíg oligarchák adnak munkát, / oligarcháké a haszon.”
CARPE DIEM! A maffiaállam kockázatmenedzserének egy másik dimenzióban gyakorolt varázslata, hogy - Horatius hű követőjeként - kizárólag a mának él, a holnap nem érdekli. Egy másik írásban már említettem (Az ismert és az ismeretlen, január 13.), hogy nem foglalkozik azzal, ha átlépi – a néhány nagyon tekintélyes tanácsadója által túl merevnek, életidegennek gondolt – maastrichti deficithatárokat, pedig "majd, egyszer" az ország büntetést fizet. Túl kell élni a mai válságot, a hatalmat ma kell megtartani, hogy mi lesz holnap, az majd legyen annak a gondja, aki megéri a holnapot.
Ha éppen a maffiafőnök lesz az, akkor majd eladósodik a „gazdasági semlegesség” jegyében. A kockázatmenedzser maffiavezér a „kivéve a gyevi bírót” mondás jegyében dönt. Lehet, hogy a kínai hitelért cserébe a görögöknek el kellett adniuk az Athén melletti Pireusz kikötőjét, lehet, hogy vannak afrikai országok, amelyek a felvett kínai hitelek visszafizetésének biztosítékaként már elvesztették bányáikat. Lehet, hogy ez sokakra érvényes, kivéve a gyevi bírót.
A maffiaállam eleve arra épít, hogy először meg kell szerezni a vér szerinti és a fogadott politikai család számára az ország javait, csak eztán következik a nép vagy az ország java, és ha ennek az az ára, hogy Orbán „elzálogosítja a jövőt”, kit érdekel. Megtanulta történelemből, hogy Zsigmond király még a 16 szepességi várost is képes volt zálogba adni, miért érdekelje őt, hogy feléli a jövőt, hogy a kormányzati nettó adósság a Gyurcsánytól örökölt szinthez képest harminc százalékkal nőtt, hogy a magánnyugdíjpénztártagok megtakarításait „csapra verte”, elherdálta, és még ezzel sem csökkent az állam adóssága, pedig „elvileg” ennek a mérséklésére orozta el a magánemberek pénzét.
Igen ám, de miközben két kézzel tömte politikai családjának meg a „saját lábán álló” vér szerinti családjának a zsebeit a közjavakkal és a közpénz jellegüket elvesztett jövedelmekkel, arra is gondja, hogy kiszúrja a nép szemét.
Érdekes módon a magyar emberek közül senki sem akarja visszaadni a köznek a közadósságot növelő reáljövedelmeit, így a 13. havi nyugdíját, amiért sohasem fizetett 13. havi extra járulékot, vagy az előző évben befizetett és visszakapott szja-t, a fegyverpénzt, meg azt a 2000 milliárd forintot, ami a hiányt 3,5-4 százalékkal emelte. A tegnapi csokoládé nem csapja el a gyerek hasát sem ma, sem holnap, pedig emiatt lesz magas az árszínvonal emelkedés és veszti el az értékét a forint a zlotyhoz vagy az euróhoz viszonyítva.
A „MI ZSIDÓNK”. A maffiavezér kockázatmenedzser arra igencsak ügyelt, hogy csak azokat a vállalkozásokat nevezze spekulánsnak, profithajhásznak, amelyek tulajdonát meg akarja szerezni. Azoknak, akik az ő kormánya által teremtett monopolhelyzetükben a maffiavezér és alvezérei által szabályozott módon markecolják a népet, nem kell tartaniuk a demagóg, ostoba bolsevik dumától. Ha Arany János Fülemile című verséből ismert módon jár el - „(Jobb felől üt) nekem fütyöl, (Bal felől üt) s nekem fütyöl” - az összegyúrt nagybank, a megszerzett monopol áram- és gázszolgáltató, az oroszoktól behozott szénhidrogén termékek nagykereskedője, akkor halkul a demagóg bolsevik szöveg. De a kockázatmenedzser kitartóan kínozza a tőkések azon csoportját, amelyik nem az ő maffiája része, vagy amelyik nem hagyja „megspárolni” magát.
Ahhoz, hogy a bűnszervezetben, folytatólagosan végrehajtott csalás és hűtlen kezelés ne legyen feltűnő, a maffiavezér kockázatmenedzser monumentális szervezetszörnyeket épít, amikről azt hirdeti, hogy ezekre a takarékosság érdekében van szükség. Valóban meg akarja takarítani, hogy más is hozzáférjen a megrendelésekhez, hiszen ha nincsenek a szervezetmonstrumok, akkor feltűnne, hogy 20-50 százalékkal kerül többe az ablakcsere, a fűtéskorszerűsítés. Ha nincs szervezetmonstrum, akkor az iskolaigazgató arra törekedne, hogy a legolcsóbb megoldást válassza. De hogy hízna akkor a kockázatmenedzser rokonságának a zsebe?
A kockázatmenedzser a "túl nagy, hogy tönkremenjen" („too big to fail”) jegyében mindezt jó előre bebiztosítja. Ha egyszer mégis kiderülne, hogy minden centralizációs döntés értelmetlen pénzszóráshoz, veszteséges gazdálkodáshoz vezetett, akkor majd megint az adófizetők állhatják a cechet. Újra és újra eljátsszák a mafla magyaroknak (MM) a nagy varázslatot. Nemcsak a maffiavezér, hanem a nagy mutatványokra képes Nagy gazdaságpolitikai alfőnök is, aki a nagy varázslathoz mindenhová is (Davosba, Kínába, Asztanába) elment, az „elvarázsolt milliókért” nagyot utazhatott, pedig ő csak kisinas a nemzet gázszerelőjéhez, a nemzet jacht utaztatójához, a nemzet mászókötélvégen lógó többi varázslójához képest.
A monstrumépítés nagy varázslata miatt lehet büszkélkedni azzal, hogy nálunk nő a beruházási hányad, erős az építési kedv, nálunk aztán javulnak a makroadatok. Persze ahol már nem Mr. 20 %-ok, hanem legalább 30-40 %-ok diktálják az árat, amit vissza kell osztani, ott bizony nagyban megy a játék. Hasonlóan, mint Banglades Indiába menekült volt miniszterelnöke esetében, aki a Moszkvától kapott 12,5 milliárd dollárnyi hitelből meg sem épült atomerőmű pénzéből 5 milliárd dollárt vitt magával. Merő véletlen talán, hogy a Paks II. hitelének összege is pont ennyi.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.