„Forradalmár fényművész, a fényművészet úttörője.” A kortárs képzőművészetben jártas olvasó már sokszor találkozhatott ezekkel az eposzi jelzőkkel Csáji Attila kapcsán, amelyek a Munkácsy-díjas festőművész több évtizedes munkájának az elismerése. Talán többet is érnek, mint egy Kossuth-díj – különösen manapság –, amit már csak posztumusz kaphatna meg: a fényművészet és a magyar késői avantgárd kiemelkedő alkotója és szervezője, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) rendes tagja, a köztestület volt alelnöke életének 86. évében, csütörtökön elhunyt.
Fiatalkorának két meghatározó élménye volt a rend és a kétely. „A kemény, a megcsontosodott, a megváltoztathatatlan, a könyörtelen rend”, valamint a „kétely a szavakban, az ellentétes értelembe forduló jelszavakban, a hamarkodó, túl gyors igazodásban, a túl kemény rendben”. „Tapasztaltam, hogy ahol az első pillanatokban káoszt látunk, ott, ha megközelítésünket megváltoztatjuk, összefüggések tárulhatnak fel. Fontos, jövőbe mutató összefüggések” – indokolta nyitottságát az avantgárd felé, és azt a bizonyosságát, hogy létezik – valahol – éltető rend is.
Az 1960-as évek elején festett, expresszív színvilágú képeit a Petri Galla-féle lakásgalériában állította ki először 1965-ben. Szürenon című sorozatának címe a progresszív művészek mozgalmának névadójává vált. Az 1960-as évek közepén jelentek meg művein a kalligrafikus jelek, informel alakzatok, képalkotóként egyre tudatosabban használta ki a néző mozgását, helyváltoztatását, a művek felületén megjelenő fény-árnyék hatás változásait. Műveinek egyik első értője és méltatója Hamvas Béla volt, de a hatalom is kitüntette – legalábbis a figyelmével. A hivatalos művészettel szemben álló alkotókat tömörítő mozgalom szervezése, a festészet formanyelvét megújító munkái miatt sem részesült dicséretben.
Már az 1960-as évek művei ígérték a fény természetrajza, a fényművészet lehetőségei iránti érdeklődése elmélyülését, amely az 1970-es évektől végzett lézerkísérleteiben – amelyben a Központi Fizikai Kutató Intézet (KFKI) támogatta – manifesztálódott. Új képi transzformációs módszert kísérletezett ki, szuperpozíciós módszerét 1980-ban szabadalmaztatták a KFKI-ban. Lézerinterferenciái fizikai jelenségekből kiindulva korábban ismeretlen képi hatásokat teremtettek, a matematikailag leképezhető térháló egy költői folyamat révén alakult és gazdagodott. Amikor később e munkáit bemutatta a Massachusetts Institute of Technology Kepes György által alapított intézetében, a Center for Advanced Visual Studiesban, ott is újdonságként értelmezték eredményeit.
Az 1980-as és 90-es években festői pályája is kiteljesedett, miközben számos kiállításán hologramokat, neonszobrokat, lézerfényműveket, fényperformanszokat is bemutatott. Életműtárlatot legutóbb tavaly rendeztek a műveiből a Pesti Vigadóban.
Még 1961-ben – egy versben – fogalmazta meg későbbi pályáját: „A fények játékát ősidők óta nézi az ember / a víz felületén a lobogó lángban / a napnyugtában és csillámpalában / az emberi szemben és lidérclángban. / A valóságot tünékeny képe idézi / És a tünemény valósága a fény / a megfoghatatlan érzékelhető / a megfoghatatlant érzékeltető / a fény mely a létünk / tudósok mondják: / kölcsönzött fényből élünk.”
